Helló Emberek!
Megfogadtam, hogy akkor fogom megírni az erre az oldalra szánt blogom első bejegyzését, amikor úgy látom, hogy megvalósul az oldal. Nos, most úgy néz ki, hogy eljött az idő.
Egy kedves angol ismerősöm ugyanis segít nekem, és úgy néz ki össze fog jönni a dolog. Még döcögős egy kicsit, de csak összehozzuk a dolgot valahogy. Végre valakinek volt türelme és akarata leülni velem és megtanítani a HTML használatra.
Azonban másnap sikerült felvenni a kapcsolatot a magyar ismerősömmel is, és a kódok nagyon letisztultak. Minden klappolt. Persze még ekkor sem tudtam sokat a HTML-ről, de jó uton haladtam a megértés felé. Lássanak csodát, két nappal később már szinte mindent meg tudok csinálni magam a megadott kódsorokat követve. Ez nálam nagy szónak számít, mivel igazi technikai analfabéta vagyok. Hiába, ahol isten ad valamit az egyik részről, cserébe elvesz valamit egy másikról. Meg kell még említenem egy holland barátomat is, aki az ékezetes szövegek dekódolásához nyújtott segítséget.
Remélhetőleg pár napon belül be is fejezem az anyagok feltöltését, és már mehet is fel az internetre. Bizom benne, hogy pozitív fogadtadásra talál majd a feltöltött anyag, és kapok néhány visszajelzést.
Természetesen az oldalt olyan gyakran frissítem, amilyen gyakran csak tellik tőlem. Ami pedíg a Blog részét illeti a honlapomnak, nem kell aggódni, nem efféle unalmas dolgokról fogok itt írogatni.
Egy szó mint száz: Üdvözlök mindenkit a honlapomon. Nézzétek, figyeljetek, mert sok érdekes dolog fog felkerülni ide, abból amit az én kút fejemből előhalászok.
Igazából nem tudom miről is írnak az emberek a blogokban. Sokan napló jelleggel számolnak be életük különböző pillanatairól, eseményeiről. Mások beszámolókat írnak különféle dolgokról és már-már hivatásszerűen tekintenek ere a dologra. Én ezen dolgok egyikére sem fogom használni. Inkább olyan dolgokról írok itt, amik éppen lekötik a gondolataimat, vagy úgy mondván "filozofikus" gondolatmenetnek mondhatnánk. Röviden szólva pedig olyan dolgokról írnék itt, amik: piszkálják a csőrömet (ismerős a mondat valahonnét?)
Jelenleg a rendszeres frissítés kicsit lassabb tempóban zajlik, mint azt szeretném. Ugyan is jelenleg írom a második könyvemet. Rendkívül izgalmas, mondanom sem kell. Ám még is van itt valami, ami piszkálja a csőrömet. Az első könyvem, amit már befejeztem, jelenleg egy kiadó cégnél van elbírálás alatt. Ez idáig szép és jó.
Mielőtt beküldtem volna a kéziratot alaposan körülérdeklődtem, körülnéztem, hogy mi a helyzet a magyar könyvkiadási piacon, és hát a tapasztalataim koránt sem voltak pozitívak. Azóta még több információt gyűjtöttem, még egy külföldi barátomat is megkértem, érdeklődjön utána Angliában mi a helyzet ezen a téren. Sajnos ott sem sokkal jobb, vagy talán mondhatnánk ugyanaz a helyzet, mint kis hazánkban. Úgy néz ki több százezer forinttal kell rendelkezned egyszerű magánemberként, ha ki akarod adatni a könyvedet. Jómagam még az átlagkeresetet sem érem el, de akik ezt elérik is ugyanilyen helyzetben találhatják magukat. Iszonyatos megkötések vannak, és egyáltalán miért akart valaki is kiadni könyvet ilyen feltételek mellet? Egyáltalán hogy van még kedve akárkinek is alkotni, ha ennyire magas árat kell fizetni a megjelenésért.
Igen, a mai világban semmi sincs ingyen. Tudom. Igen, tudom, hogy a kiadóknak kockázatot jelent egy ismeretlen, sőt még ismert írók munkáinak publikálása is. Viszont, akkor hogy jelennek meg mégis napról napra új könyvek? Ennyire sok embernek van ennyi fölösleges pénze, amit beleinvesztálhat egy-egy könyvbe? Az alapján, amilyen összegekkel és feltételekkel engem szembesítettek, így kell lennie.
Nem tudom megítélni, hogy mennyire jó az én kéziratom. erre csak az olvasók képesek. Viszont volt egy olvasó szerkesztőm, aki nem szokott olyan típusú könyveket olvasni, mint amilyen témában én írtam, és ennek ellenére nagyon pozitívan nyilatkozott a könyvről. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy fél év kemény munka után, amit a könyve megírására szántam, nagyon kiábrándító volt ilyen dolgokkal szembesülni.
Miért mondom mindezt? Mert igen, én szeretnék olyan dolgokból megélni, amiket ezen a honlapon is láthatsz. Írásból, rajzolásból. Tudom, most sokan mosolyognak, viszont én akkor is hiszek magamban, és ez a lényeg.
Lezárva a gondolatmenetet pedig, talán ha olyan valaki is elolvassa ezeket a sorokat, akiket érdekelne a kéziratom szponzorálása, akkor kérem, írjon nekem az elérhetőségek alatt található e-mail címen.
Viszlát a következő írásig, amikor elmondom, akkor éppen mi piszkálja a csőrömet.
2010. szeptember 7. -Győr
Üdv mindenkinek. Először is elnézést, hogy ilyen sokára jelentkezem csak. Az utóbbi időben rengeteg dolgom volt. Többek között a semmiből kellett írnom egy novellát egy pályázatra, és a határidő eléggé szűkös volt. Az már más kérdés, hogy egyéb bonyodalmak is voltak körülötte, de erről majd máskor írok.
Most pedig jöjjön az, ami mostanság piszkálja a csőrömet:
A munkahelyemen nap, mint nap rengeteg emberrel találkozok. Pár napja történt egy eset, ami elindította bennem a gondolatmenetet, amiről most írni fogok. Bejött egy apuka a kislányával. Odalép a kassza elé és azt mondja: Jó napot. Akkor mi ketten szeretnénk … Itt viszont elvágta a mondatot. Láttam rajta, hogy egy darabig még tépelődik, hogy mit is mondjon, de aztán végül csak kérdő szemekkel meredt a kollégámra. No, több sem kellett és magamban már mondtam is a frappáns választ erre a kis közjátékra. Én meg két nővel szeretném egyszerre.
Emberek, tényleg ilyen nehéz befejezni egy mondatot? Ennyire nem tudjuk magunkat kifejezni? Vagy megerőltető megalkotni egy egész mondatot az SMSek, szleng nyelv és a rövidítések korában?
A másik nagy kedvencem a –nák. Jaj, olyan szomjas vagyok. Úgy meginnák valamit. Én meg a fejéhez vágnák valamit ilyenkor.
Most hirtelen nem jut eszembe más kirívó eset, de már ezek is elég szörnyűek szerintem. Nem akarok álszenteskedni. Nekem is biztosan vannak nyelvhasználati hibáim. Én sem vagyok tökéletes. De mindenkit kérek, legalább egy mondatot fejezzünk be, ha már elkezdtük. Nem pedig arra várjunk, hogy a velünk szemben álló, majd csak megérti, mit is akartunk közölni azzal a pár szóval, amit kipréseltünk magunkból.
No, most ez piszkálta a csőrömet. Viszlát, a legközelebbi alkalomig.
|
