Édességtől ragacsos kezek, és szakadt farmer, sárfoltos ing, kócos, búzaszínű haj és egy vidáman nevetgélő arc. Ez volt Billy Grant, ahogy szaladt hazafelé a mezőn. Kedvenc játszópajtása, Boomer az öt éves bernáthegyi a nyelvét lógatva futott a kisfiú mellett. Keresve sem találhattak volna jobb játszótársat fiuk mellé Granték. A hatalmas termetű kutya vérében volt az oltalmazás, így bátran engedték a fiút rövidebb felfedező túrákra a farm körül , ahol éltek.
A Grant farm egy hegyekkel körülvett felvidéki földdarab volt. Amerre a szem ellátott, buján zöldellő mezők, jól megművelt szántóföldek, és a messzeségben hófedte hegyvonulatok voltak. A hó még most nyáron sem olvadt le a hegycsúcsokról, de a nap melegen sütötte a völgyet. Olyan volt, mint egy darabka paradicsom. Persze a modern technikát itt sem vetették meg. Volt itt minden, áram, vezetékes víz és még gáz is. Azonban mégis volt a helynek egy olyan varázsa, ami a régi pionír időkre emlékeztetett.
Billy egyre gyorsabb tempóban futott. Persze Boomer könnyedén tartotta vele a tempót, de hagyta, hogy a kisfiú leelőzze. Mindketten a távolban álló ház felé szaladtak az odavezető földút melletti puha füvön. A fák árnyékai gyorsan tovasuhantak, ahogy haladtak. Már majdnem odaértek, amikor a nyolc éves fiúcska észrevett valamit az egyik fa tövében. Megtorpant. A kutya még tovább szaladt pár lépést, majd porfelhőt kavarva lefékezett és megfordúlt, hogy csatlakozzon Billyhez. A fiúcska ekkor már térdelt és azt a valamit leste, amit megpillantott. Egy vakondtúrás volt az, és a kis földkupac csúcsán ott nézegetett egy kis vakond. Csillogó, fekete szőrét a nap sugarai melegítették, és a kis teremtmény látszólag nagyon élvezte a napsugarak simogatását. A fiúcska óvatosan odanyúlt és megsimogatta a vaksi kis vakondka fejét, akit látszólag nem nagyon zavart a dolog. Amikor azonban a bernáthegyi is a közelbe ért és szimatoló orrát átfúrta a fiúcska válla fölött, megijedt és eszeveszett tempóban eltűnt a földkupac alatt és ásta be magát a föld mélye felé.
Billy csalódottan sóhajtott és arrébb lökte a mellette lihegő kutyáját. Majd felállt és tovább szaladt a ház felé. Boomer sem volt rest, egyből nekiiramodott, és most jócskán meg is előzte a fiúcskát. A gyerek csalódottan érkezett meg az árnyékos verandára, ahol Boomer már letelepedett a gyűrött pokrócára, ami a fekhelyéül szolgált. Gyorsan kifújta magát, aztán besietett a házba. A konyhába rohant, ahol édesanyja éppen az ebédet készítette. Nagy fazekakban rotyogtak az incsiklandozó illatokat árasztó ételek. A sütőből pedíg sülő hús halk roszogása csapta meg Billy fülét.
- Szia anya! Mi lesz ebédre? - kérdezte vidáman, és felpattant egy székre az ebédlőasztalnál.
- Szerbusz kicsim. - mosolygott rá a kis lurkóra Brenda Grant. - Sok finomság.
- Naaa, anyu. Áruld már el. - erősködött Billy.
- Menj, és moss kezet Billy. - parancsolt rá az asszony. - Ha most elmész megmosni a kezed, akkor elmondom hova megyünk ebéd után.
A gyerek nagyon izgatott lett. Elszaladt a fürdőszoba felé, és pár percel később már vissza is tért. Kérdöen csillogó szemeit újra az elfoglalt anyukájára függesztette. Amaz észrevette ezt, és kezeit egy rongyba törölgetve odagugolt kisfia elé.
- Jól megmostad a kezecskéidet Billy? - mosolygott a fiúcskára.
- Igen anya. Nézd csak meg! - tolta előrre a mancsait.
- Igen, igen. Tényleg jól megmostad. Semmi kosz, semmi ragacs. - vizsgálgatta a felé nyújtott kezecskéket. - Rendben, akkor most elmondom hova megyünk ma.
A kisfiú majd kibújt a bőréből kíváncsiságában. Aprókat ugrált, miközben anyukája szemébe bámult. - Elmegyünk a városba, és megnézünk egy kiállítást a múzeumban. No? Mit szólsz? Jó lesz?
Billy csalódott arcot vágott. - A múzeumba? De anya, az nagyon unalmas.
- Ez nem lesz az megígérem. Nézd csak itt van egy kis lapocska, hogy mit fogunk látni. - nyújtotta a gyerek felé a kis füzetecskét, amit leemelt a mellettük lévő márványlapos kredencről. - Nézd, ez itt azt írja, hogy messze Európából lesznek kiállítva dolgok. Egy helyről, amit úgy hívnak, hogy Erdély. Nézd csak a képeket.
Billy átvette a kis füzetecskét és a képeket kezdte vizsgálni. Visszasétált az ebédlőasztalhoz és ismét leült. Ámulkodva kezdte bámulni a képeket. Nagyon lenyűgözhette a dolog, mert pár perc elteltével még mindíg ott ült, és tátott szájjal bámulta az oldalakat. Ez nem kis szó volt Billynél, mivel a kis lurkót nagyon nehéz volt lekötni. A fiúcska észre sem vette, hogy közben két újabb alak lépett be a konyhába. A nővére és az édesapja volt az. Még mindíg a füzetecskét tanulmányozta, amikor már a teríték és az ételek is az asztalon voltak. Úgy kellett elvenni előle, hogy felfigyeljena külvilágra. - Látom, hogy teteszik Billy. - tette vissza a kredencre a tájékoztatót Brenda.
- Egyből indulunk ebéd után Apu? - fordult oda a határozott arcvonású, flanelinges férfihoz a nyolcéves.
- Hohohóó, hogy belelkesedett itt valaki. - emelte fel védekezőleg mindkét karját Robert Grant. - Nyugi Billy, egyből indulunk. Jó lesz így?
- Jó! - tört ki a kisgyerek.
A család gyorsan ebédelt, nem kis mértékben Billy noszogatásának köszönhetően. Ezen méga tizennégy éves nővére és jót mulatott. Sosem látta, hogy a kisöccse ennyire be lenne indúlva attól, hogy elmennek a múzeumba megnézni valami európai kiállítást. Aztán amikor vetett ő is egy pillantást a tájékoztató anyagra, megértette. A képeken csupa rémyisztő szobrocska volt és egy hatalmas szarkofág szerű valamit is látot, amire egy torz, szörnyű külselyű ember domborműve volt faragva.
A készülődés nem tartott tovább tíz percnél, de szokás szerint Tracyre kellett várniuk. A lány szeretett sokat ácsorogni a tükör elött, mint minden kamasz lány. Aztán mikor megérkezett, öccse noszogatása közepette ő is beszállt a kisfurgonba, és a család már útban is volt a város felé.
Maga az út nem tartott tovább fél óránál, de Billy számára felért egy örökkévalósággal. Leparkoltak a városka szélénél egy parkolóban, és a család elbúcsúzott Roberttől. Aztán Brenda kézen fogta a két kisgyereket és elindúlt a barátságos kis utcákon, hogy eljussanak a város egyetlen múzeumáig.
Kisvártatva meg is érkeztek és Billy izgatottan szorongatta anyukája kezét. Valósággal vonszolta maga után az aszonyt és a nővérét.
- Nyugi Billy. Már itt vagyunk. Csak addíg várj amíg megveszem a jegyeket és már mehetünk is. - nyugtatta a csöppséget.
Odasétált a pénztárhoz, ahol megváltotta a belépőket. Egy perc múlva pedíg már bent is voltak a hangulatosan megvilágított kiállítóterek között és csodálták a gyönyörű faragásokat, díszer népviseleteket és a szépen megmunkált kovácsolt fém alkotásokat. Billyt azonban egy alkotás érdekelt különösképpen. Az a hatalmas szarkofág, amit a füzetben látott. Addíg kérlelte Brendát, amíg a nő meg nem kérdezte az egyik alkalmazottat, hogy kísérje oda őket.
Mikor odaértek, a kis Billy hatalmas, ragyogó szemekkel járta kötül a szarkofágot. Egyre csak körözött körülötte, miközben próbált minden részletet megjegyezni. Mindíg is szerette a rémfigurákat, ez a dombormű pedíg, ami a szarkofágon volt, az apró díszítőelemek, olyanok voltak, ami annyira magával ragadta, hogy a külvilág valósággal megszűnt létezni a számára. Ezt látva Tracy lemondóan legyintett.
- Gyere anya, menjünk tovább. Billy úgy is ellesz itt egy ideig.
- Aha, menjetek csak. Én még szeretnék itt maradni. - vágta oda a kisfiú le sem véve a szemeit a rémisztő alkotásról. - Ugye maradhatok? Kéééérlek.
- Na jól van. Maradhatsz. - majd a kísérőjük felé fordúlt. - Kérem, ha nem nagy gond. Ránézne néha, hogy ne csináljon galibát?
- Természetesen asszonyom. - mosolygott udvariasan az idősödő kosztümös nő.
- Köszönöm hölgyem. - hálálkodot Brenda, majd ismét a fiára nézett. - Aztán viselkedj Billy.
- Persze anya. Jó leszek.

Azzal Brenda és Tracy magára hagyta a kicsi Billyt, aki továbbra is elmerülten nézte a nálánál vagy háromszor nagyobb mesterművet. A szarkofág olyan alkotás volt, amihez hasonlót még sehol máshol nem látott a fiú, pedíg otthon tekintélyes képregény gyűjteménnyel bírt, de eddíg semelyikben nem látott ehhez foghatót. Úgy érezte muszály megérintenie. Óvatosan körülnézett. Hétköznap lévén nem sok látogató akadt az épületben, és az örzésével megbízott nőt sem látta sehol. Megnyalta a szája szélét, és közelebb lépett a szarkofághoz. A mellkas részen egy hatalmas, szépen kidolgozott pecsét volt, aminek a közepén egy két centiméter átmérőjű lyuk volt. Azt vette célba.
Először csak a pecsét bonyolúlt mintáján futtatta végi az újjait. Csodálva nézte, ahogy a pecsétből különös láncféleségek futnak négy irányban, mintegy összefogva a mellkasán összefont karokkal ábrázolt, fémből öntött szörnyalakot. Aztán még egyszer körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki sem figyeli. Végül bedugta a mutatóújját a mélyedésbe. Az apró újj könnyedén csúszott egyre mélyebbre, míg meg nem akadt. Óvatosan megkapargatta. Érezte a fém hideg érdességét. Ám hirtelen éles fájdalom hasított apró újjacskájába.
Vékony fémszuronyok csapódtak ki a rés belső falában és az újjhegynél, mintegy satuba fogva Billyt. A fiú felvisított fájdalmában. Még sosem érzett ekkora, ilyen éles fájdalmat. Még akkor sem, amikor egyszer majdnem a karját törte, mert leeset egy fáról. Úgy érezte, nyomban bepisil. Ekkor engedte el a szarkofág. A fémszuronyok visszahúzódtak és Billy zihálva zuhant a padlóra a fenekén landolva. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, de a fájdalom még mindíg ott vibrált minden idegvégződésében. Komor arcal vizsgálgatta mutatóújját. Vér szivárgott belőle, ahol a tűk megszúrták. Nem sok, csak egy két csepp.

... folytatása következik

Az emberevő - 2. rész

Billy Grant szipogva szopogatta a sérült ujját. Közben körülnézett, de úgy tűnt, senkinek nem tűnt fel a kis közjáték. Tágra nyílt szemeit ismét a szarkofágra függesztette. A fémalak nem mozdult. Lassan felállt és eloldalgott tőle. Szinte futva keringett a múzeumban egészen addig, amíg rá nem akadt az édesanyjára és a nővérére, akik éppen egy vitrint bámultak, aminek a belsejében csodásan megmunkált ékszerek voltak.
-Anyu. Anyu. - rohant oda az asszonyhoz, és egyből megragadta annak szoknyáját. - Menjünk innét!
Brenda nem tudta mire vélni a fiúcska követelését. Csodálkozva nézett le a szoknyájába temetkezett arcra, és a rá meredő rémült szemekre.
- Mi a baj kicsim? Azt hittem nagyon tetszik a kiállítás. Hiszen alig vártad, hogy idejöjjünk.
- De már nem tetszik. Kérlek anya, menjünk.
- Mitől ijedtél meg ennyire? Attól a szarkofágtól?
A gyerek szaporán bólintott párat. Brenda sóhajtott, és a lányára nézett, aki még mindig elmerülten tanulmányozta a középkori ékszereket. Aztán az arcvonásai megkeményedtek, ahogy visszafordult Billy felé.
- Kicsim. - guggolt le a csöppséghez. - Nincs semmi baj. Nem kell félned.
- De anya. ...
- Ide figyelj! Mi még szeretnénk végignézni a kiállítást, de apu nemsokára itt lesz, és ő majd vigyáz rád addig, amíg mi idebent vagyunk. Csak addig bírd ki, amíg megérkezik. Kérlek.
A kisfiú mély levegőt vett. Összepréselte az ajkait, majd próbált bátran bólintani. Megfogta a nő kezét és szorosan mellette maradt, ahogy tovább indultak a kiállítószobák labirintusában. Hosszú percek teltek el, mire Robert megérkezett. Hátulról lepte meg a feleségét, és próbálta megijeszteni. Az asszony összerezzent egy pillanatra, ahogy az erős karok hátulról rá fonódtak, majd felderült az arca, ahogy a férje ölelése meglazult, majd a férfi lágy csókot nyomott az arcára.
Nem kellett sokáig győzködni Robertet, hogy várja meg kint Billyvel a többieket, mivel ő maga nem volt oda túlságosan a dologért. Így hát felkapta a még mindig megszeppent fiát és kisétált az árnyékos előcsarnokba, ahol egy automatából vett egy-egy üdítőt maguknak. Ücsörögve várták, hogy a lányok végezzenek, akik csupán jó negyven perc múlva tűntek fel az előcsarnokban.

Hazafelé Billynek már kezdett visszatérni a jókedve, és mikor megérkeztek már futott is a ház felé, miután kiszállt a kocsiból, hogy átöltözzön. Pár perc múlva, mikor az édesanyja és a nővére még mindig az élményeiket ecsetelték édesapjának, ő már a verandán volt a játszóruhájában, és Boomer felé intett, hogy kövesse. A kutya lustán ásított egyet, majd lassú léptekkel Billy után ballagott, aki már jó ötven méterre járt a háztól.
Billy a rejtekhelye felé indult, ami egy sziklafal volt a farmúktól pár kiló méterre. Boomer a nyelvét lógatva ott loholt mellette. Hosszú utat tettek meg mezőkön, szántóföldeken és kisebb erdőkön keresztülvágva. A fiú végül felkapaszkodott egy fákkal tarkított zöld emelkedőn, majd megpillantotta az uticélját. A hideg sziklafal ott magaslott előtte. Minden maradék erejét összeszedve még gyorsabb tempóra kapcsolva rohant le a lejtőn és elterült a puha fűszállak takaróján, mikor megérkezett. A bernáthegyi ugyanígy tett. Keresett egy árnyékos helyet, és leheveredett. Lihegve figyelte, ahogy Billy kisvártatva feltápászkodott és odalépett a sziklafal egy jellegzetes repedéséhez. Apró kezeivel benyúlt a mélyedésbe és egy fémdobozt húzott elő onnét.
A dobozt letette a fűre és hátát a sziklafalnak támasztva fölé görnyedt. Kinyitotta és szemeit ráncolva keresgélt egy darabig az egy téglánál valamivel nagyobb dobozban. Arca felragyogott, amikor megtalálta azt, amit keresett. Egy gyűrött képregényt húzott elő. Fellapozta a füzetet és rövid keresgélés után rá is talált arra az oldalra, amit keresett. Egy sötét alak rajzát bámulta. A kék, fekete és vörös vonalak egy iszonyatos teremtményt ábrázoltak, aki vicsorogva üvöltött éppen pár rendőrre. Amazok szolgálati fegyvereiket felemelve tüzeltek a szörnyetegre, de a golyókat egyszerűen elnyelte a test. A rémítő arc teljesen olyan volt, mint a szarkofágon lévő domborműé. Ugyanazok a gonosz, mélyen ülő szemek, a kiálló arccsontok és a hatalmasra tátott, agyarakkal teli száj. Billy tekintete a következő oldalra siklottak. A történet folytatásában a rém rátámadt a rendőrökre és iszonyatos csapásokat mérve rájuk dobálta szét a testeket. Végül az utolsó képen az oldalon megragadott egy alakot, és egy az egyben leharapta annak jobb karját.
Billy megdermedve a félelemtől bámulta a véres jelenetet, majd magához térve a képregény címlapjára lapozott, amin a cím nagy, egyedi betűkkel volt kiírva: Az Emberevő. Elgondolkozva tette le a földre a gyűrött füzetet. Még az egyik haverjától kapta az iskolában ezt a képregényt, cserébe egy másikért, amiből neki kettő volt. Egész jó cserének tűnt, mert még nem hallott erről a füzetről. Igazi különlegességnek számított, és éppen ezért hozta ide a titkos ládikájába. Odanézett a lihegő Boomerre, aki mint ha értené a fiú aggodalmát, most felállt és gyengéden odadörgölte a fejét Billy arcához, akár egy macska. Megsimogatta az állat fejét, aki ezután arcon nyalta. Billy nevetve döntötte le a lábáról a kutyát, aki hagyta, had birkózzon vele a fiú. Így játszottak egy darabig, majd Billy visszadobta a dobozba a képregényt és elővett egy másik tárgyat. Egy összecsukható zsebkés volt az. Kinyitotta, és a pengét szemlélve figyelte, hogyan csillog rajta a napfény. Felállt és odalépett ahhoz a fához, amibe már megannyiszor karcolt különböző dolgokat. Olyanokat, ami aggasztotta, ami boldoggá tette, vagy éppen amikre vágyakozott. Persze éppen, hogy csak megtanult írni, ezért a betűk elég esetlenek voltak, de ő kitartóan próbálta minél pontosabban feljegyezni ezeket a szavakat. Most azt a szót véste bele, amit a képregény címlapján látott. Egy darabig szemlélte a kész művét, majd visszaballagott a dobozhoz. Beleejtette a zsebkést és visszatette a lezárt dobozt a sziklarepedésbe.
Felnézett az égre, és látta, hogy ideje visszaindulnia, hogy ha nem akarja, hogy út közben sötétedjen rá. eléggé messze járt a házuktól, és ő nem akart idekint lenni, mikor sötét lesz. Főleg nem a mai nap után. Visszafelé végig azon gondolkozott, hogy hogyan mondja el majd a barátjának, akivel a képregényt cserélte azt, amit ma látott. Mikor visszaért a nap már mélynarancs színben játszott. Beérve a házba egyből a konyhába vette az irányt. Persze az anyukája elküldte kezet mosni mielőtt vacsorázhatott volna.
Jóízűen falta fel a vacsorára elé készített szendvicseket, majd elment fürdeni. Utána tévézett egy keveset, majd felment a szobájába és bebújt az ágyába. Éppen soron lévő kedvenc játékát, ami egy robotfigura volt természetesen magával vitte. Robert pár perccel azután jött be, hogy ő lefeküdt és egy mesekönyvet tartott a kezében. Belekezdett egy történetbe, ami Billyt nemigen tudta lekötni. Persze figyelt az édesapjára, amennyire csak tudott, de gondolatai egyre sűrűbben tértek vissza a múzeumban látott szarkofágra és a képregényben látott képekre, míg végül elnyomta az álom.

Álmában egy kastélyban járt. Hatalmas fáklyák világítottak a szürke kőfalakon. Az egész nagyon meseszerű és szürreális volt. Egy lépcsősoron lépkedett egyre feljebb, ami nem akart véget érni. Végül mégis csak felért rá, és egy folyosón találta magát, ami egyenesen vezetett tovább. Itt a fények elmaradtak, csak homályos derengés szűrődött át itt-ott a falak repedésein. Remegő léptekkel indult neki az árnyékos útnak. Egyre beljebb haladt és közben a falak repedéseibe bámult, ahonnét a fény beszivárgott a folyosóra. Rémülve látta, hogy megannyi hatalmas szem bámul vissza rá, és úgy vizslatják, mint ha a lelkébe látnának. Minden végtagja elzsibbadt, de ő egyre csak ment. Valami vonzotta a túloldalról. Végül kiért a folyosóról és egy hatalmas kör alakú szobában találta magát. A falak földből voltak, és gyökerek kusza hálója meredt elő belőle némely helyen. Egy éles, sárga fénypászma világította meg a szoba közepén álló tárgyat. A szarkofág volt az. A pecsét vörösen izzott a láncsokkal körülvett fém burkolat mellrészén. Billy a szobormerev dombormű szemeit fürkészte, amik most igazi szemeknek tűntek, pupillákkal, szembogárral. Hirtelen a szemek megmozdultak, és ahelyett, hogy a semmibe meredjenek, egyenesen őrá szegeződtek. Ez volt, az a pillanat, amikor a pecsét vérvörös izzássá erősödve elpattant. A láncok csapkodva hullottak le az összefont karokról, és az egyik majdnem eltalálta. Félre kellett hajolnia, hogy ne találja el. Egyik kezét védekezően maga elé kapta.
Ekkor ébredt fel. Zihálva próbált üvölteni, de nem sikerült neki. A torka annyira kiszáradt, hogy nem jött ki hang rajta. Megköszörülte, de eddigre már képes volt felfogni, hogy a valóságban van. Izzadt homlokát megtörölve ült fel az ágyában. Kintről erős szél zúgását hallotta.

A múzeum sötét termeiben ott állt a szarkofág, ami részét képezte az Erdélyből ide érkezett kiállításnak. Odakint a szél viharos erejűvé fokozódott, így téve próbára a nyílászárókat, de a levegő odabent is mozogni kezdett. Gyors fuvallatok söpörtek végig a folyosókon és a termeken. A vitrinek lábai apró kilengéseket produkáltak, aminek következtében a bennük lévő üvegtáblák zörögni kezdtek. Az egyik tároló nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és darabjaira hullva összetört. A riasztó hangosan fütyülve felbőgött. Ezernyi autóriasztóval felérő lármája betöltötte a múzeumot és a környező utcákat. Egyelőre senki nem jött, hogy megnézze, mi okozta a riasztást, legalább még tíz percig. Azonban addigra már késő lesz. Odabent a szarkofág mozogni kezdett. A levegő valósággal vibrált körülötte, ahogy jobbra-balra inogva mocorgott az elkerített részen, ahol állt. A mellkasán lévő pecsét egyre élesebb fényben izzott fel, vörös fénypontként jelezve a műtárgy helyét.
Majd a szarkofágot borító dombormű életre kelt. A kidomborodó vonások egyre mélyebbek lettek, egyre élet hűbbek, míg végül ott állt egy alak, láncokkal lekötözve, kezeit hatalmas mellkasa előtt összefonva. A láncokat összetartó pecsét a napnál is fényesebben ontotta magából vörös fényét, majd hirtelen elpattant. Ezzel egy időben a rémalak szemei kinyíltak. Láncok suhantak el alakja mellett, és a földre hullottak hangos csattanások közepette.
Az alak megmozdult. Kezeit lassan leengedte oldala mellett miközben ujjait szétnyitotta, majd ismét ökölbe szorította karmokban végződő végtagjait. A gonosz szemek körbefürkésztek, majd a fejét forgatva alaposabban pásztázta a lény a termet. Szája ásításra nyílt, és láthatóvá váltak éles agyarainak egész sora. Mikor végzett, megrázta magát, mint egy kutya, ami most jött ki a vízből. Hosszú percekig próbálgatta elgémberedett végtagjait, amik egyre rugalmasabban követték agyának utasításait. Kinyújt, összehúz.
A benti vijjogás egy idő után abbamaradt, ám most egy másik jellegzetesen visító hangra figyelt fel. Ennek a hangnak a forrása azonban messzebbről érkezett. Érdeklődve lesett a hang irányába. Tett pár lépés masszív lábain a kijárat irányába, elsodorva az útjában álló vitrineket, sőt még az egyik átjáróból is kitépett egy darabot, ahogy elhaladt a fal mellett. Teste megrendíthetetlenül furakodott át mindenen, ami az útjába került. Aztán megtorpant, mikor megpillantotta az odakint ácsorgó alakokat, mögöttük pedig azokat a kék-piros fénnyel villogó fura tárgyakat. A nálánál pár fejjel kisebb alakok éppen a bejárati ajtó zárjának kinyitásával voltak elfoglalva. A teremtmény beleszaglászott a levegőbe. Elégedett mosoly jelent meg torz ábrázatán. Szemei a tőle mintegy harminc méterre álló rendőrökre szegeződtek.
Megindult feléjük. ...

... folytatása következik

Az emberevő – 3. rész

A szörnyeteg hatalmas teste megállíthatatlan rémálomként haladt egyre gyorsabb ütemben a tőle már csak mintegy tizenöt méterre lévő rendőrök felé. Amazok még ekkor sem vették észre. A bestia alakja szinte tökéletesen beleolvadt a környezetébe. Bőre lemásolva a körülötte lévő tárgyak, falak felületét majd hogy nem láthatatlanná tették. Még a kintről érkező járőr kocsik villogó fényeinek átsuhanása a testén sem buktatta le.
A kulcsokkal babráló őr végre megtalálta a megfelelőt a terebélyes kulcscsomón. Arca felderült miközben becsúsztatta a zárba a kis fémdarabot. A zár jól hallhatóan kattant. Társai elégedetlenül zsörtölődtek mögötte. Nem tetszett nekik, hogy ilyenkor kell kijönniük ide, de hát kinek tetszene. Mikor az ajtó feltárult, felkapcsolták zseblámpáikat és a hat alak egymás után lépett be a sötét múzeumba. Körbe-körbe pásztázva a lámpákkal elkezdtek szétszóródni a hatalmas előtérben. Alig pár lépésnyire távolodtak el egymástól, mikor a semmiből előbukkant a szarkofágból kiszabadult teremtmény.
Még egyikük sem vette elő a fegyverét, mivel nem számítottak rá, hogy szükség lesz rá. Most azonban mindahányan idegesen kapkodtak értük. Szemeik elkerekedtek, ahogy a félelemtől elzsibbadt ujjaikkal tapogatóztak a szolgálati fegyverek után. A semmiből egy két és fél méternél is magasabb szörnyeteg jelent meg, és már nyúlt is a szerencsétlen, remegő alak után, aki egyik kezében még mindig a kulcscsomót szorongatta. Karmokban végződő újjak tekeredtek egy szemvillanás alatt a rendőr nyaka köré, és amaz elejtve a kulcsokat odakapott, és próbálta lefejteni magáról azokat. Elfeledkezett a fegyveréről és mindenről, ami körülötte volt, ahogy belebámult a vicsorgó arcba. A vörösen izzó szemek, akár két jókora izzó, világított a sötétben. Az idáig rejtő színű bőr most ébenfekete árnyalatot vett fel.
A hatalmas kar elkezdte felemelni a földről a szánalmasan kapálódzó alakot. Eközben a rendőr társai lassan magukra találtak és némelyikük már meg is találta a fegyvetokot és előhalászta a szolgálati fegyverét, amivel célba is vette a rémséget.
- Eressze el! - szólította fel az egyikük, kissé bátortalan hangon, majd megismételte egy kicsit határozottabban. – Eressze el! Most!
Ezen felbátorodva egy másik is csatlakozott a felszólalóhoz.
- Engedje el! Különben lövünk!
A monstrum a másodszorra megszólaló rendőr felé fordította a fejét, miközben szorítása lassan, de egyre erősebben préselte össze a magatehetetlenség határán lévő áldozatát. Majd pár másodperc után, amíg vizsgálta az egyenruhás férfit, tovább forgatta a fejét, végigjártatva a tekintetét az őt közrefogó öt alakon. Agyarakkal teli szája kinyílt, ahogy lassan formálta a szavakat.
- Különben lövünk. – ismételte az utolsó mondatot recsegő, mély hangján.
A mondat végigdübörgött az öt férfi tudatán és egytől egyig könnyezni kezdtek a hatására. A szörnyeteg hangja magában képes volt megrendíteni őket. El sem merték képzelni mi mindenre képes még.
Az emberevő most visszafordult áldozata felé, és kicsit megdöntve a fejét érdeklődve figyelte, hogy válik annak egyre kékebbé a feje. Majd, mint aki megunta a dolgot, egy utolsót szorított annak nyakán. Tompa reccsenés hallatszott, ahogy a gerinc elpattant. A rendőr karjai azon nyomban elernyedtek. Az élet távozott belőle, akár egy fuvallat, ahogy egy utolsót sóhajtott.
Az első lövés ekkor dörrent el. Majd követte a többi. Sorra repültek a szörnyeteg felé a forró acéllövedékek. Azonban ő meg sem moccant. Csak továbbra is tartotta az élettelen testet. Még csak a támadói felé sem fordult, akik egy sorba fejlődve tüzeltek rá tovább rendületlenül. Pár hosszúnak tűnő másodperc után, a hangzavar megszűnt. Üres tárak kattanása hallatszott. Öt megdöbbent arc bámult a rémségre.
Az emberevő testén megannyi golyó ütötte lyuk tátongott. Vér azonban nem szivárgott a sebekből. Egy csepp sem. A látvány letaglózta a rendőröket. Döbbenetükben még arról is elfeledkeztek, hogy újratöltsék a fegyvereiket. A szörnyeteg a szemük láttára emelte iszonyatos állkapcsához halott társukat, és egy hatalmas falatot tépett ki a mellkasából. Még az egyenruha sem zavarta. Ruha, hús és bőr tűnt el a hatalmas szájüregben. Vér fröccsent mindenfelé, ahogy egyre újabb falatokat harapott ki a halott férfiból. Rémületes vérfürdő vette kezdetét.
A rendőrök pár lépést hátráltak, ahogy bámulták a szentségtelen lakomát. Szemmel tartva a szörnyeteget újratöltötték a fegyvereiket, és már emelték is hogy, egy újabb sorozatot eresszenek belé, amikor észrevették, hogy az előző lövések sebhelyei lassan összehúzódnak. Pár másodperc után, pedig mint ha mi sem történt volna, ott állt sértetlenül az ellenfelük. Még mindig társukból lakmározva feléjük fordult. Majd a koncot félre dobva, ami egy falhoz csapódva landolt a padlón, megtörölte vérfoltos száját és elégedetten böfögött egyet. Körülötte a talajt mindenfelé ragacsos vér és húscafatok borították. Izzó szemei gonoszul villantak, ahogy lassan végigjártatta a megmaradt férfiakon. Azok kivétel nélkül remegtek félelmükben. Fegyvereik hasztalanul céloztak a szörnyetegre. Tudták, hogy nem lesznek képesek megállítani.
Egyikük nem bírta tovább és futásnak eredt. A kijáratot vette célba, ami nem volt messzebb tőle, mint tíz lépés. Nem sikerült neki elérnie. Az emberevő villámgyorsan mozdult. A férfi nem tett meg többet négy lépésnél, és szó szerint lepattant a fekete mellkasról. Akár ha acélfalba csapódott volna, úgy pattant le róla. Kábultan vakarta meg a fejét, miközben próbált talpra állni. Az utolsó dolog, amit életében látott, az volt, hogy az ében monstrum vörösen izzó szemeibe néz. Amaz pedig széttárja iszonyatos karjait, és elüvölti magát, de olyan erővel, hogy csillagok cikáztak a szemei előtt. Aztán egy hatalmas erő a földhöz csapta a fejét. Talán egy ütés? Már nem számított. A megváltó sötétség betöltötte világát, örökre.

Billy ott ült az ágyában és a kinti vihart hallgatta. Aztán körülnézett a szobájában. Minden honnét rémítő sötétség nézett vissza rá. Szobáinak sarkai még sosem voltak ijesztőbbek számára. A vidám, mesefigurákkal teli tapéta is mint ha gonosz szörnyetegek egész hadával támadna rá. Nem bírta tovább. Kirohant a szobájából és egyenesen a szülei ágyáig szaladt. Felugrott a hatalmas franciaágyba és felébresztve szüleit behuppant kettejük közé. Magára húzta a takarót, úgy hogy csak a feje búbja látszott ki.
- Mi a baj Billy? – szólalt meg száraz, de vigasztaló hangon Brenda Grant.
Odafordult a kisfiúhoz, és végigsimította annak feje búbját. A fiúcska ekkor előbújt a fedezékéből.
- Rosszat álmodtam anyu. Nagyon rosszat.
- Nagyon megijesztett?
- Aham. – harapta be a száját Billy, miközben sűrűn bólogatott. – Itt maradhatok?
Brenda gyengéden megcirógatta kisfia arcocskáját, majd átnézett a férjére. Robert fel sem ébredt. Nagyon fáradt lehetett, de az asszony nem is csodálkozott ezen. A férje keményen dolgozott, hogy el tudja tartani a családját.
- Persze kicsim. – mosolygott az őt bámuló apróságra.
Azzal átkarolta a fiát és hamarosan mindketten békésen aludtak újra.

Az emberevő kidübörgött az épületből. A három járőr kocsi, ami odakint parkol, szüntelenül ontotta magából a kék-piros fényimpulzusokat. A múzeumban pedig hat halott rendőr feküdt felkoncolva a padlón. Már ami megmaradt belőlük. Az éjszaka sötét lepelként borult a monstrumra, ahogy ott állt szoborként. Fejét lehajtva a járdát szemlélte, amin állt. Vörös szempárja szüntelenül fénylett. A félelmetes szempár lassan körbe-körbe pásztázott. Valamit keresett. Közben nagyokat szippantotta levegőből, akár egy vadászkutya. Aztán a szemek felvillantak. Megtalálta, amit keresett. Elindult a járdán, majd át az út túloldalára. Akár egy gép, úgy lépkedett végig a kihalt utcákon. Egészen addig, amíg el nem ért egy parkolóig. Ott megtorpant és ismét szagolgatni kezdett, miközben hevesen vizsgálta az aszfaltot. Perceket töltött el így, míg végül az egész parkolót átvizslatta. Végül megtalálhatta, amit keresett, mert egy láthatatlan vonalat követve elindult. Egyenesen kifelé a városból.

A reggel első napsugarai rávetültek a Grant család hálószobájára, és három alakot talált ott. azonban csak az egyikük mozdult meg. A másik kettő rövid morgolódás után hátat fordította hajnalnak. Billy alig várta, hogy felkelhessen. Sajnos még a szülei ágyában is utolérték rémálmának emlékfoszlányai. Szerencsére csak egyszer ébredt meg, és hamar meg is nyugodott édesanyja karjaiban, aki még mindig őt átölelve aludta az igazak álmát. A kis Billy viszont már akkor elhatározta, hogy amint lehet, ő felkel. Így hát most vidáman pattant ki a franciaágyból. Próbált óvatosan mozogni. Nem akarta felkelteni a szüleit.
Miután kimászott, visszaszaladt a szobájába és felvett egy tiszta pólót, a tegnapi koszos, kopott farmerjét, egy pár tiszta zoknit és már rohant is a konyhába, hogy befúrja kíváncsi fejét a hűtőszekrénybe. Előhalászott egy almát és egy tegnap estéről megmaradt mogyoróvaj-krémes szendvicset. A szendvicset sietve befalta az asztalnál, majd beleharapott az almába, miközben már szaladt is a bejárati ajtó felé. Az ajtó előtt megtorpant egy percre. A gyümölcsöt a szájával tartva leült a hideg járólapra és felhúzta sárfoltos sportcipőcskéjét. Majd gyorsan felpattant, és elfordítva a zárat már kint is volta házból. a birtokon nem kellett bezárniuk éjszakára a házat, mivel senki nem volta környéken rajtuk kívül.
Odakint Boomer felkapta a fejét az érkezésére. Nagyot ásított, ahogy felállva kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, majd megrázta hatalmas szőrzetét. Billy odalépett a kutyához és beletúrt annak foltos mintázatú bundájába.
- Gyerünk Boomer! – szólította meg a kutyáját, ahogy elviharzott mellette. –Gyere!
Billy szaladva indult ez azon az úton, ahol már annyiszor futott végig. Fejében ott zakatolt az előző esti rémálmának képei. A szörnyeteg vonásai nem akartak elhalványulni az éberség perceinek elteltével. A fiú viszont szabadulni akart ezektől a képektől, és legbelül tudta, hogy ezt csak úgy teheti meg, ha még egyszer belenéz abba a képregénybe, amit a sziklafalban elrejtett dobozkájában őrizget. Talán, ha tovább olvassa a történetet és megtudja, hogyan végződik a történet, akkor megnyugszik. Így hát lábait megerőltetve olyan tempóban szaladt át a mezőkön, erdősávokon, amilyen gyorsan csak tőle telt. Még a bernáthegyit is meglepte a sebessége, de persze tartani tudta vele az iramot.
Mikor megérkezett, lihegve terült el a zöldellő füvön, és nagyokat lihegve próbálta meg normális üteműre lassítani a légzését. Minden levegővételnél éles szúrás nyílalt az oldalába, de aztán hamarosan abbamaradt a fájdalom. Billy lassan feltápászkodott és odasétált a sziklafalhoz. Benyúlt a rejtekhelyére és elővette a dobozkát, amiben a képregény is ott lapult. Előhalászta a füzetet és letelepedve a sziklafal elé, hátát a kőfalnak támasztva fellapozta azt.

Billy annyira rohant, mikor kiszaladt a házukból, hogy nem vette észre az őt figyelő, éjfekete alakot. Az emberevő egy fa mögött állt mozdulatlanul, és a Grant család házát vizsgálta, amikor a fiú kiszaladt az ajtón és a kutyája kíséretében majd hogy nem mellette szaladt el. Furcsa mód a szörnyeteg habozni látszott. Csak bámulta a fiút, ahogy tovaszalad a mezők irányába. Már majdnem eltűnt a szeme elől, amikor végre megmozdult. Hihetetlen sebességgel mozgott. Pár másodperc múlva már tisztán látta az előtte szaladó gyereket és a kutyát. Az állat megérezhette, hogy követi őket, mert egyszer hátra fordult és körülvizslatott. A rémalak egy hatalmasat dobbantott és a levegőbe emelkedett. Egyetlen ugrással egy hatalmas fa egyik ágán termet, ami vaskos mérete ellenére is megingott egy pillanatra a súlya alatt. Aztán az állta visszafordult és ismét csatlakozott a fiúhoz. Az emberevő leugrott az ágról és hatalmas tőzegdarabokat szórva szét maga körül, egy krátert vájt a földbe, ahova érkezett.
Ismét nekiiramodott, de most már figyelt ara, hogy ne kerüljön túl közel az üldözötthöz. Aztán megtorpant, mikor a fiú végre elért a céljához. Egy hatalmas sziklafalat látott, ami elé a gyerek lerogyva pihente ki a rohanás fáradalmait. Ő pedig izzó szemeivel figyelte az apró mellkast, ahogy fel-le süllyed a levegő kapkodása miatt. …

… folytatása következik.