Első fejezet:

kígyó kanyargott Vincent előtt. Fáradtan bámulta kocsija szélvédőjén keresztül a hegyvidéki utat. Fejében lassan követték egymást a közelmúlt emlékei. Még két napja sincs, hogy elindult otthonról, de az óta szinte folyamatosan vezetett. Az anyósülésen és a lába körül halomban gyűlt össze a sok kávésdoboz, amiket azoknál a benzinkutaknál vásárolt, ahol megállt tankolni.
Ahogy a Nissanja tovasiklott a sziklafalakkal övezett úton, sorra idéződtek fel benne azok az emlékek, amik idáig űzték. A feleségével nagyon csúnyán összevesztek. Sosem voltak egy álompár. A kapcsolatuk szenvedélyes volt, sok fellángolással és hullámvölggyel tarkítva. Most is éppen egy ilyen hullámvölgyben tartott a dolog, de úgy néz ki, ez most sokkal nagyobb lesz, mint amik eddig voltak.
Vincent szokásához híven, inkább elmenekült a dolgok elől, mielőtt azok nagyon elfajultak volna. Beült az autójába és nem akart mást, csupán pár órát furikázni a városban, míg Melissa lenyugszik. Aztán most már maga sem tudja megmondani, miért, de úgy döntött, hogy kihajt a városból és a hegyek felé veszi az irányt. Mindene, ami csak kellett ott volt a Nissanban, így nem okozott számára nagyobb gondot a hosszúra nyúlt kiruccanás. Meglepő módon nagyon élvezte a semmibe vezető utakon valóátkelést, és nem volt nehéz találnia egy eléggé elhagyatottat ahhoz, hogy magára maradjon a gondolataival.
Vajon még szereti Melissát, tűnődött magában? Minden bizonnyal igen, hiszen túl sokszor gondolt a nőre, ahhoz hogy ne erre a következtetésre jusson. Viszont a mexikói nő temperamentuma olyan volt, ami néha képes volt az őrületbe kergetni Vincentet. A leg váratlanabb pillanatokban képes volt magát olyan dolgokon felhergelni, mint egy rossz helyre letett pohár, vagy egy a földre dobott ruhadarab.
Most az járt Vincent fejében, hogy miért tartott ki mégis több mint három évig Melissa mellett. Gyerekeik még nem voltak, igaz már tervezték őket. Úgy vélte, hogy neki egyszerűen szüksége van a heves vérmérsékletű feleségére, és talán ez fordítva is igaz.

Éppen egy fákkal borított szegélyű kanyarhoz ért, amikor megszólalt a mobilja. Felkapta a műszerfalról, miközben fél kézzel elkezdte bevenni a kanyart. Rápillantotta kék színnel világító kijelzőre, ami most kísérteties fényárba borította az amúgy sörtét utasteret. Melissa volt az. Idáig még nem kereste, és részben ez volt az oka, hogy Vincent eddig nem gondolta meg magát és fordult vissza az első nap után. Úgy gondolta, ha Melissa nem hívja, akkor ő sem veszi a fáradtságot, hogy hazamenjen, vagy felhívja a feleségét. Most azonban a csörgő telefon képernyőjére meredt és elgondolkozott. Miért csak most keresi a másik? Talán most higgadt csak le annyira, hogy hiányozni kezdjen neki a világgá ment férje? Vagy most jutott el arra a pontra, hogy közölje vele, hogy el akar válni?
Vincent ezt a két lehetőséget mérlegelte, és nem merte megnyomni a fogadógombot. Szemei egyre hosszabb ideig tapadtak a kis kijelzőre miközben bevette a kanyart. Aztán a csörgőhangként beállított kellemes dallam abbamaradt. Melissa letette. Arra gondolt, ha még egyszer megszólal a telefon, felveszi. Ezért hát a kezében tartotta, miközben tovább vezetett a sötét úton, amin senki más nem haladt csak ő.
Éjjeli három volt és a ritkásan elhelyezett világítóoszlopok fénye volt csupán az egyetlen jele annak, hogy még a civilizációban van. Ám hirtelen a fények villogni kezdtek. Gyorsan zizegő bogarakként pislákoltak, majd elaludtak. Nem szép sorban, hanem egyszerre mindegyik. Vincent ott találta magát a teljes sötétségben. Csupán Nissanjának fényszórói világították meg a kétsávos utat előtte.

- Mi a fene ez? – kérdezte csodálkozva.

Értetlenül bámult ki a szélvédőn. Belelesett a visszapillantó tükörbe, de hasztalan volt. Vaksötét volt mögötte, akár csak előtte. A telefont véletlenül kicsit megszorította a kezében. Éppen eléggé ahhoz, hogy lenyomjon egy gombot és ezzel bekapcsolja a kijelző fényét. A kék fény újra elárasztotta a kocsi belsejét. Vincent összerezzent a jelenségre és dühödten vágta a készüléket az anyósülésre. Pár pillanat múlva a fénykialudt és ő ott ült megint az őt körülölelő sötétségben.
Odakint a hold ugyan adott némi fényt, de ennek jórészét elnyelték a körülötte magasló fenyők. Lassítania kellett. Egy ismeretlen úton járt, és szinte vaksötét volt. Szemeit erőltetve figyelte a megvilágított aszfaltsávot és a közepére felfestett sárga elválasztó vonalat. Csupán ez adott neki támaszpontot, hogy merre is fog legközelebb kanyarodni az út.
Éppen a következő kanyart próbálta bevenni, mikor a mobiltelefon dallama vészcsengőként csapott le feszült elméjére. Vincent összerezzent és beletaposott a fékbe. A kerekek megcsikordulva álltak meg és a Nissan a kanyar közepén lehorgonyozva állapodott meg a hegyi úton.
Rápillantott a félrehajított mobilra és meglátta a felesége nevét a kijelzőn. Elengedve a kormány hátradőlt és vett egy mély lélegzetet. Fogalma sincs, hogy mit mondjon Melissának, de azt gondolta, hogy úgy is azon fog múlnia dolog, hogy ő mit mond majd. Odanyúlt a készülékérté s megnyomta a hívásfogadó gombot.

- Halló? – szólalt bele erőltetett egykedvűséggel.

Azonban a vonal túlsó végéről nem jött válasz.

- Halló?!? – szólt bele a telefonba most már kicsit ingerültebben.

Eltartotta a mobilt a fülétől, hogy ránézzen a kijelzőre. Megdöbbenve látta, hogy a kis képernyő teljesen üres. Felkapcsolta az utastéri világítást és újra rámeredt a kijelzőre. Megkocogtatta az ujjaival, majd finoman a combjához ütögette a telefont. Semmi.

- Bassza meg, ez a szemét is éppen most mondja be az unalmast. – üvöltött rá a mobilra.

Visszadobta a kis műanyagdobozkát az ülésre és kibámult a sötétségbe. Vajon mit akart mondani Melissa? Vajon ő hallotta a hangját, mielőtt megszakadt a vonal? Aztán hirtelen bevillant neki, hogy a Nissanba van egy beépített telefontöltő is, csak az átalakítót kell megkeresnie, amit akkor vett, amikor ezt a mobilt is, hogy tudja az autóban is tölteni a készüléket.
Kioldotta a biztonsági övet és odahajolt a kesztyűtartóhoz. Kutakodni kezdett a megannyi bezsúfolt papírlap között. Volt ott minden. Ki nem fizetett büntetőcédulától kezdve, gyorsétteremben kapott számlák és még ketchupfoltos szalvéták is. Már vagy öt perce kotorászott, mikor a keze hozzáért valami kocka alakú kemény tárgyhoz.

- Végre. – sóhajtott megkönnyebbülten.

Arra gondolt, hogy amint elég töltés lesz a mobilon, ő hívja fel a feleségét. Most már nagyon kíváncsi volt, hogy mit akar mondani Melissa. Be kellett vallania magának, hogy hiányzott neki a nő. A két napja tartó sértődöttsége, daca és elszántsága egyszeriben szertefoszlott. Az otthoni ágyukban akart aludni. Megcsókolni a nő puha ajkait, belesimítani a hajába, szeretkezni vele.
Ezen ábrándozva markolta meg az átalakítót és már hajolt is vissza, hogy bedugja a mobiltöltőbe, amikor valami nekicsapódott a Nissannak. A lökés ereje egy jó öt centit a szalagkorlát felé lökte a kocsit. Vincent rémülten kapaszkodott meg a műszerfalban, de még így is beverte a fejét a kemény borításba.
Visszahajolva ülő helyzetbe kikémlelt arra, amerről az ütést érezte. Nem látott semmit a feketeségen kívül. Odakint minden csendes és nyugodt volt. Valami mégis nekicsapódott a kocsijának. De mi lehet az, kérdezte magától? Talán egy állat volt. De milyen állat az, ami arrébb tud taszítani egy több tonnás járművet?
Elfelejtkezve az átalakítóról ismét visszahajolt a nyitott kesztyűtartóhoz és a zseblámpa után kezdett kutatni, ami szintén ott kell, hogy legyen a papírhalom alatt. Szerencsére hamarabb megtalálta, mint a másik tárgyat. Felkapcsolta a henger alakú lámpát és kivilágított maga mellett az útra. Még most sem látott semmit.
Nem volt más választása, ki kellett mennie és úgy megnéznie. Összehúzta kabátja cipzárját és kinyitotta az ajtót. Elegáns férficipője nagyot koppanva ért a betonhoz. Becsapta maga után az ajtót és a Nissan hátulja felé irányította a fénysugarat, ahonnét az ütés érte a kocsit. A fényszórók még mindig égtek és a motor is járt. Ám hirtelen a két fénycsík, ami kis szigetként világított az útón elaludt. A duruzsoló alapjárat hangja egyszeriben megszűnt. A Nissan leállt.

- Na ne már! – csapta a lábaihoz a kezeit Vincent. – Ilyen nincs. Mivel érdemeltem ezt ki?

Elcsigázottan fordult szembe az autó oldalával. A fejét vakargatta bosszússágában, miközben a zseblámpája fényével végigpásztázott a kocsin. Majd megállapodott a hátsó kerék mögötti részen. Egy jól látható horpadás volt a karosszérián, és még valami más is. Odalépett a sérült részhez és leguggolt, hogy jobban szemügyre tudja venni a dolgot.
Egy olaj és vér keverékének látszó koszfolt csúfította el a metálkék fényezést. Vincent undorodva fogta be az orrát, ugyanis a sűrű folyadék, ami odaragadt a Nissanra iszonyatos szagot árasztott. Mint ha egy pöcegödörben rothadó tetemre rádobtak volna egy pár mentolos tablettát, hogy azzal próbálják elfedni a szagot.

- Basszus. Mi a fene lehetett ez? – tűnődött.

Második fejezet:

Ott guggolt a Nissanja mellett és értetlenkedve meredt a terjedelmes horpadásra. Aztán lassan kinyújtotta a balját és óvatosan megérintette a mélyvörös árnyalatban játszó foltot. A szag még mindig facsarta az orrát, de már képes volt elviselni annyira, hogy ne kelljen befognia az orrát. Ujjhegyeivel hozzáért a folyadékhoz, majd gyorsan vissza is húzta a kezét. Az orra elé emelte és megszagolta. Undorodva fordította el a fejét miközben azzal a lendülettel talpra is pattant.

- Azt a jó életbe. – köpött ki az aszfaltra majd visszanézett a kezére.

A zseblámpája fényében jobban szemügyre vette a kezére ragadt foltot. Mutatóujját és hüvelykujját összedörzsölve érezte az anyag sűrűségét. Viszont még zseblámpája erős fényében sem tudta megállapítani pontosan milyen anyaggal is an dolga. Éppen úgy lehetett egy állat vére, mint egy véres szikladarabról ott hagyott folt. Azonban se tetem, se szikladarab nem hevert a gépkocsi mellett, vagy a környékén.
Eltűnődve törölte bele kezét egy a farmerjából előhúzott papír zsebkendőbe, majd a foltos papírdarabot félrehajította. Tanácstalanul ballagott vissza a kocsi elejéhez és beszállt. Elfordította a slusszkulcsot, de a motor meg sem mozdult. Csupán elfojtott kattogást hallott. Még párszor próbálkozott, de egyik alkalommal sem járt sikerrel. Megpróbálta felkapcsolni az utastér világítását is, de hiábavaló volt a próbálkozása. Dühösen odacsapott egyet a műszerfalnak és hátradőlt az ülésben. Pár percig mozdulatlanul ült. Még a szemeit is lehunyta.
Végül úgy döntött, hogy megnézi a motorteret is, hátha az ott látottaktól okosabb lesz. Viszont ha ott sem jár sikerrel, akkor itt kell hagyni a Nissant és gyalog kell elindulni a legközelebbi városig, vagy benzinkútig. Mikor kiszállt épp azon gondolkodott, hogy mikor hagyhatta el az előző kutat, de nem tudta megmondani. Az egyhangú táj és a fejében kavargó zsibbasztó gondolatok eltompították az elméjét. Viszont ha tovább indul az úton, az ismeretlenbe sétál bele, így végül úgy döntött, ha nem tud mit kezdeni az autóval, akkor visszafelé indul el segítséget kérni.
Odaérve a motorháztetőhöz felnyitotta a fémlapot és miután kiakasztotta a támasztókart belevilágított a motortérbe. Nem érzett semmilyen furcsa, oda nem illő szagot, de ezzel csak azt tudta megállapítani, hogy nem a motor durrant el. Így hát tovább vizsgálódott. A motortér fölé görnyedve ellenőrizte az olajszintet, a kapcsolókat, az akumlátort. Szisztematikusan haladt.
Észre sem vette, hogy közben a kocsi mögött valami megmozdult. Egy rongyos ruhákat viselő emberi test bukkant fel a Nissan mögött. A mint egy hat méterrel az erdősávból kilépő, sötétbe burkolózott alak elindult a gyanútlan Vincent felé. Léptei szabálytalanok voltak, akár egy részeg támolygása. Hol előre lépett, hol oldalra, és volt olyan is hogy néhány lépést visszahátrált. Nem egyszer négykézlábra rogyott és úgy haladt tovább, mire végre sikerült álló helyzetbe tornázni a magát.
Miközben haladt olyan hangok törtek elő belőle, akár ha egy nyöszörgő kutya nyüszítene fájdalmában. Mindez fájdalmas horkantásokkal és sóhajtásokkal volt kísérve. Ám Vincent még ezt sem hallotta meg. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy mitől fulladhatott le a Nissan. A nyöszörgő alak már elérte a kocsi hátulját, mire Vincentnek feltűntek a másikból előtörő hangok. Kíváncsian pillantott fel a motortérből. Felkapva a karosszériára fektetett zseblámpáját tett pár lépést a hang irányába.
A lámpa éles fénycsíkja megvilágította a rémisztő alakot, és Vincentnek nem kellett sok ahhoz, hogy hátrálás közben elessen. A fényárban ott állt egy nálánál majdnem két fejjel magasabb emberszerű alak. Karjai úgy csapkodtak, rángatóztak, akár két zabolátlan ostor. A feje néha oldalra rándult, mint ha valami tikkje lenne. A testét borító ruha megszámlálhatatlan helyen volt elszakadva, néhol apró ágacskák, tűlevelek ragadtak rá. Viszont a leg rémisztőbb az egész jelenségben a férfi arca volt. Haja csomókba összeállva tapadt a fejbőréhez. Az arcát kidagadó, lüktető erek egész hálózata fedte be. A szájából pedig több vékony csíkban az a folyadék tört elő, ami a Nissan hátulján is foltot hagyott. Lecsorogva az arcról pedig elkeveredett a ruházatot borító koszfoltok végelláthatatlan sorában. A szemei vadul villogtak, de úgy tűnt nem tudnak tovább egy helyre fókuszálni pár másodpercnél. Úgy forogtak az üregeikben, mint két nyughatatlan giroszkóp gömb.
A rémisztő tekintet Vincentre villant, majd az alak egy hosszúra nyúlt hörgő hang kíséretében tett egy nagy, bizonytalan lépést a rémülettől kővé dermedt férfi felé. Sajnos nem jutott ennél tovább, ugyanis a következő lépésnél a rémség lábai megadták magukat és a Nissannak csapódva összerogyott. Fájdalmas nyüszítése eközben egy pillanatra sem maradt abba.
Vincent eközben megpróbálta mozgásra bírni a testét. Szerencsére sikerült is neki. Egyre gyorsuló tempóban kezdett hátrálni, majd pár pillanat múlva megfordult és futásnak eredt. Azonban nem tudta megállni, hogy vissza ne pillantson. Így zseblámpáját az autója felé irányította, miközben lassabb tempóra váltott, hogy egyenesen tudja tartani a fénysugarat és célba vette az autóját. Beletelt pár pillanatba, mire felfogta, hogy nem látja az összecsuklott alakot. Szemeit megerőltetve fürkészte a Nissant és a környékét, de nem látta a másikat. Bizonytalanul megfordult és tovább vizsgálta a megvilágított kocsit. Szabad kezével a hajába túrt és megvakarta a tarkóját. Nem tudta eldönteni, hogy amit most látott az tényleg megtörtént vele, vagy csak képzelte az egészet. Hátrapillantott az ismeretlen útszakaszra, majd ismét vissza az autójára. Végül úgy döntött, hogy visszamegy a Nissanhoz. Először viszont kell szereznie valamit, amivel megvédheti magát, ha az a valami még mindig ott van.
Azzal odasétált az út azon oldalához, ami egy kőfalban folytatódott. Nem kellett sokat keresgélnie, hogy találjon egy megfelelő méretű és alakú követ. Felkapta és visszaindult a kocsi felé, hogy a végére járjon a dolgoknak. Léptei hangosan kopogtak az egyre hidegebbé váló hegyvidéki éjszakában.
Ahogy közeledett érezte, hogy a szíve egyre hevesebben dobog. A testét elárasztó adrenalin szinte szétfeszítette az agyát. Magasra emelte a jobbjában tartott követ, a zseblámpát pedig mosta baljában tartotta. Lévén hogy jobbkezes és csak azzal a kezével képes elég jól célozni, ha mégis használnia kell a szikladarabot. Aztán ahogy visszaért a Nissanhoz, megpillantotta a vezetőülés melletti ajtón a már látott sötét foltot. Szíve ekkor már valósággal a torkában dobogott. Körbepásztázott a lámpával, igyekezvén minél gyorsabban megvilágítani az esetleges búvóhelyeket, és megkönnyebbült, amikor sehol sem fedezte fel a semmiből előbukkant férfit. Megvizsgálta az utat is. Lábnyomokat keresett, de nem talált egyet sem. Nem volt más bizonyíték arra, hogy az a rémség valóban itt volt, mint az a horpadás és a két folt, amikre most is világított. De akkor hova tűnt? Nem szívódhatott fel csak úgy.
Vincent úgy érezte, hogy valahonnét figyelik. Gyorsan kellett döntést hoznia, de nem tudta, mit is csinálhatna. Végül mégis sikerült meghoznia az egyetlen szóba jöhető helyes döntést. El kell indulnia arra, amerről jött. Méghozzá most rögtön. Az a valami bármelyik pillanatban visszajöhet. Bepillantott az utastérbe. Szemei megakadtak a kis műanyag téglatesten. A mobilja. Annak még hasznát veheti, ha sikerül feltöltenie valahol. Sietős mozdulatokkal feltépte a vezetőoldali ajtót és behajolt a készülékért. Éppen elérte, amikor a Nissan váratlanul életre kelt. A beltéri világítás és a fényszórók egyszerre kapcsoltak be. Ez annyira meglepte a feszült Vincentet, hogy kis híján bezuhant a kocsiba.
Az adrenalintól felpörgött agya gyorsan kiadta a meneküléshez szükséges utasításokat. Vincent odarohant a motorháztető elé és lecsukta a motorháztetőt. Majd visszasietett és beült a Nissanba. Már fordította is el a slusszkulcsot, amikor valami ismét nekicsapódott a gépjármű oldalának. Az ütés még az előzőnél is nagyobb erejű volt, és a Nissan most meg sem állt addig, amíg neki nem csapódott a szalagkorlát acéljának.
Vincent felkiáltott rémületében. Iszonyatos erővel kapaszkodott a kormányba és lába próbálta tövig nyomni a gázpedált ám a Nissan nem mozdult. Pánikszerűen fordította el újra az indítókulcsot, de nem történt semmi.

- Gyerünk te mocsok! – üvöltötte összeszorított fogakkal. – Indulj már, az anyád úr istenit! Gyerünk! GYERÜNK!

Ám minden hiába volt. A Nissan ismét sötétségbe borult, mint ha valaki lekapcsolta volna a főkapcsolót egy koncert után, kioltva ezzel minden reflektor és hangulatvilágítás fényét. Vincent reményvesztetten dőlt a kormányra. Még túlságosan feszült és rémült volt ahhoz, hogy sírjon, de a könnycseppek súlyos cseppjei már gyűltek a szemei sarkaiban.
Újra és újra rávágott a műszerfalra, míg nem kezei zsibbadni nem kezdtek a fájdalomtól. Abbahagyta és odanyúlt az anyósülésre dobott zseblámpáért. Másik kezében pedig ismét ott termett a nem sokkal ezelőtt zsákmányolt szikladarab. Elszánt tekintettel kattintotta fel a lámpát és irányította a fénysugarat a bal oldalán lévő ablak felé. Ekkor bukkant fel ismét a rémséges alak. A zárt ajtó mellett, a karosszériának tapadva kúszott fel iszonytató testének sziluettje.

Harmadik fejezet:

Vincent akkorát ugrott az ülésben, hogy átszökkent az anyósülésre. A jobbjában tartott szikladarabot reflexszerűen hajította el az ablak mögött rá acsargó férfira. A súlyos kő darabokra robbantotta az üveget és egyenesen az gusztustalan, kidagadt erekkel teli arcba csapódott. A férfi hanyatt vágódott az út burkolatán és vontatott hörgései abbamaradtak.
Eközben Vincent, aki immáron az anyósülés melletti ablaknak vetette a hátát hangosan kapkodta a levegőt. Kezében a zseblámpa remegett, így vetve félelmetes árnyékokat a sötétségbe borult utastérbe. Gyors mozdulattal zsebre dugta a mobilját majd megtörölte izzadtságban fürdő homlokát.
A második lény közvetlenül a feje mögött bukkant fel. Tompa puffanással vágódott neki a szélvédőnek, véres foltot hagyva azon. Vincent megfeszítet idegei ismét ugrásra késztették a férfit. Átlendült a vezetőülés felöli oldalra és ugyanazzal a lendülettel fel is tépte a zárat, hogy kiszabaduljon a Nissanból.
Az imént fejbe vágott alak még mindig ott feküdt mozdulatlanul, de Vincent végig rajta tartott a zseblámpa fényét és persze a tekintetét, amíg elhaladt mellette. Majd megpördült és odairányította a másik teremtményre a fénypászmát. Társához hasonlóan ez is ocsmány egy teremtmény volt. A Nissant megkerülve éppen feléje botorkált a másikra is jellemző bizonytalan léptekkel.
Vincent nem akarta megvárni, amíg odaér hozzá, ezért futásnak eredt. A testében tomboló adrenalinnak köszönhetően egy emberes sprintet vágott le majd kicsit lelassítva haladt tovább. Most nem nézett hátra, hogy ellenőrizze, a második alak követi-e. Szaladt, ahogy tőle telt. Ám vagy jó tíz perc futás után, ami eddigre annyira kifullasztotta, hogy már csak sétálni volt képes; össze tudta szedni a gondolatait annyira, hogy megállapítsa, a rossz irányba futott. Aggódva bámult vissza az úton. Teljesen ki volt merülve és azt sem tudta merre jár. Azok a valamik pedig ott vannak mögötte. Tudta, hogy ott vannak. Csak abban reménykedett, hogy nem követik.
Úgy döntött, hogy engedélyez magának egy kis pihenőt. Odasétált a szalagkorláthoz és letelepedett a hideg acélra. Kezdett fázni. Vékony kabátja, amit magán viselt nem nyújtott elég védelmet az éjszaka egyre fagyosabbá váló levegője ellen. A zseblámpát kikapcsolta, hiszen nem tudta, hogy mennyi ideig kell még mennie a koromsötétben. Mikor végre sikerült valamennyire egyenletesen lélegezni, felpillantott az égre. Tiszta csillagos ég volt, de a hegyek és a fenyvesek eltakarták a hold fényét előle. Rámeredt az előtte elterülő kanyargós útra és észrevett valamit. Egy épület volt a távolban. Úgy világított a sötétségben, mint ha az lenne a világ közepe. Vincentnek pedig ez jelentette a reményt. Innét nem látta, hogy milyen épületről van szó, de ahol áram van, ott ember segítség is lesz. Szíve zakatolni kezdett a gondolatra.
Aztán a mellkasában dobogó húscsomó még hevesebb tempóra kapcsolt, mikor meghallotta a másik irányból érkező ismerős hangokat. A nyöszörgések és a sóhajok fura szimfóniája hatására a hátán egy jegyes verítékcsepp indult az útjára. Remegve fordult a hangok irányában miközben újra felkapcsolta a zseblámpáját. Két alakot pillantott meg, amint feléje botorkálnak rángatózó, botladozó lépteikkel. Az a két rémség volt az, akik közül az egyiket fejen találta a szikladarabbal. Karjaikat most Vincent felé nyújtották miközben szájukból folyamatosan csordogált az a bizarr folyadék, amivel beszennyezték a Nissant.
Vincentnek sem kellett több. Futásnak eredt. Nem tudta megállapítani, hogy milyen messze is van az épület a távolban, amit most is bámult, de úgy vélte még egy jó darabig kell futnia, hogy elérje. Azok a valamik pedig a háta mögött igaz nem mozognak valami gyorsan, de kitartóan üldözik. Csak abban reménykedett, hogy a szeme előtt himbálózó fénypontban talál valakit, aki segíthet rajta.
Miközben tovább futott előhalászta a zsebre vágott mobilját, hogy ellenőrizze a készüléket. Ám az még mindig csak az üres kijelzőjét mutatta. Visszagyömöszölte farmerja zsebébe a készüléket, majd hátrapillantott, hogy meggyőződjön eléggé lehagyta az üldözőit ahhoz, hogy lassítson kicsit a tempóján. Megállt egy percre és hallgatózott. Nem hallott egyetlen hangot sem, de azért nem merte újra próbára tenni a szerencséjét. Így egy gyorsabb sétáló tempóban gyalogolt tovább a célja felé. Egyik kanyar jött a másik után és az út egy idő után erősen lejteni kezdett. Ahogy pedig közeledett, már ki tudta venni az épület egyes részleteit. Egy jól látható neonreklámot látott egy oszlop tetején, ami mögött egy több részből álló épületegyüttes terült el.
Vincent tempója egyre inkább felgyorsult, ahogy a lejtőn haladt, míg végül már alig száz méter választotta el a céljától. Ekkor már látta, hogy egy benzinkúthoz ért. Hálát adott az istennek. Szerencsére már nem fázott, lévén hogy egészen kimelegedett a gyaloglásban. Szemei reménykedve fürkészték a benzinkutat és a környékét. Először fel sem fogta, hogy nem lát egyetlen autót vagy kamiont sem parkolni az épület körül. Csak akkor döbbent rá, amikor már mindössze huszonöt méterre volt az előtte magasodó oszloptól, aminek a tetején hatalmas, színes betűk hirdették a helyet. Trenton Oil.
Egyre sietősebb tempóban közeledett a főépület felé, és közben keresztülhaladt a kis parkolón. Értetlenkedve bámulta az első ránézésre teljesen üres épületet. Nem tudta elhinni, hogy egyetlen embert sem lát. Aztán eszébe jutott, hogy hol is van. Egy hegyvidéki benzinkút a világ végén hajnali négy óra körül. Végül is előfordulhat, hogy nem jár erre senki. Remélhetőleg odabent lesz egy segítőkész alkalmazott és persze egy működőképes telefon. Odanyúlt a farzsebéhez, hogy megtapogassa a kis dudort, ami a pénztárcája volt. Talán akad benne egy kis apró. Viszont most az a leglényegesebb, hogy találjon egy másik emberi lényt, akivel beszélhet.
Odarobogott az étkező épületrészhez, és bebámult a panorámaablakokon. Odabent a ventillátorok egyhangú búgása fogadta csupán és a mintás terítőkkel fedett üres asztalok. Feltépte a bejárati ajtót. Egy kis kolomp jelezte az érkezését.

- Halló? Van itt valaki? Hahó! – üvöltötte teli torokból.

Azonban nem érkezett válasz. Sehol egy lélek sem. Kétségbeesetten roskadt le a legközelebbi asztalhoz. Fejét a kezei közé temetve lihegett. Aztán eszébe jutott a másik dolog, ami segíthet rajta. Embereket ugyan nem talált, de a telefonvonalak működhetnek. Akkor pedig kérhet segítséget. Így hát felállt és odasietett az ajtótól nem messze lévő falra szerelt érmebedobós telefonhoz. Felkapta a kagylót és a füléhez emelte. A szokásos búgó hang helyett azonban néma csend fogadta.
Ez volt az a pillanat, amikor Vincent nem bírta tovább. Kiejtve a kezéből a koszfoltokkal borított kagylót sírva fakadt. Rároskadt a készülékre és zokogott. Fejében ott kavarogtak a rémületes és kétségbeejtő gondolatok. Az ájulás határán volt. Majd hirtelen egy kéz ragadta meg a vállát. Vincent rémülten perdült oldalra és kitépte magát a szorításból. Elvesztve az egyensúlyát zuhanta padlóra és végigterült a fekete és fehér márványkőlapokból kirakott mintázaton.

- Jól van uram? – nyúlt feléje egy koszos, fehér konyhai ruhába öltözött férfi.

Vincent halálra rémülve pillantott fel a másikra, aki a jobbját nyújtotta felé segítőkészen. Jó pár másodpercig eltartott, mire rájött, hogy a másik nem bántani akarja, hanem segíteni neki. Remegő kezével belekapaszkodott a feléje nyújtott erős karba és talpra kecmergett.

- Köszönöm. – porolta le magát, majd a másikra emelte a tekintetét, hogy jobban szemügyre vegye.

Egy a negyvenes éveiben járó, megtermett férfi állt vele szemben. Tekintélyes hasán csak úgy feszült a zsírfoltos szakácsruha. Övére egy szintén foltos konyhai rongyot tekert. Frissen borotvált arcán a toka úgy lógott, mint egy mosolygó félhold. Barátságos tekintettel várta, hogy Vincent megszólaljon, de végül mégis ő szólalt meg először.

- A kinti telefon sajnos nem működik. Már két napja, hogy bekrepált. Tudja, nem sokan járnak errefelé, így gondoltam ráérek még megjavíttatni. – törölgette meg a kezét az övére akasztott rongyban. – Amúgy engem Nick Puppetnek hívnak.

Hatalmas sonka kezét Vincent felé nyújtotta, aki bizonytalanul megfogta azt és megrázta.

- Vincent. Vincent Helldinger. – mosolygott vissza a másikra némileg megkönnyebbülve Vincent.

Negyedik fejezet:

Owen a tőle megszokott közönnyel az arcán sétált be az alaksori sötét szobába. Kezeit a háta mögött összefonta és úgy lépkedett, akár egy vasárnapi vásárló egy bevásárlóközpontban. Lépései visszhangzottak az apró teremben. Grace a férfira pillantott. Elgondolkodva nézett végig a másikon. Vajon milyen hírt hozhat? Már több mint hat éve vándorol együtt a férfival városról városra, de még mindig nem tudta kiismerni. A másiknak olyan titkai voltak, amiről Grace nem tudta lerántani a leplet. Pedig isten a tanúja rá, megpróbálta. Nem is egyszer. Még az erejét is bevetette, hogy fényt derítsen Owen egy-egy sötét praktikájának titkára, de mindannyiszor kudarcot vallott.
Most a férfi egyenesen feléje tartott. A zsúfoltan berendezett szobácskában félhomály honolt. Pontosan, ahogy mindketten szerették. A pince tele volt az általuk felhalmozott, számukra nélkülözhetetlen tárgyakkal, eszközökkel. A házat, ami alatt berendezték ezt a helyet pedig már több mint egy éve bérelték.
Azért érkeztek Towers Willbe, hogy itt végezzenek egy rendkívül veszélyes teremtménnyel, aki Ronald Hassendocnak nevezte magát. Igazából nem volt más csak egy vámpír. Egy elég öreg és nagyhatalmú vámpír, de ettől még ugyanolyan vérszívó, mint a többi. Igaz ő is egyike volt a pár fényben járónak, és ez nagyban megnehezítette Grace és Owen dolgát. A vámpír berendezkedett a városban és olyan befolyásra tett szert a város vezetősége körében, hogy pár hónappal ezelőtt még szobrot is emeltek neki a városi parkban.
Viszont mint minden vámpír, ő sem tudott parancsolni a szomjának. Hiába volt a vámpírtársadalomnak kiterjedt vérbank rendszer a kezében és egyéb gusztustalan praktikái, a túlvilági ösztön néha utat talált magának a lényekben. Ez adott lehetőséget nekik, hogy Hassendoc közelébe férkőzzenek. Ugyanis, amikor a vámpír szárazra szívott egy szerencsétlen városlakót, vagy átutazót és utána lenyakazta, Graceék ott teremtek és begyűjtötték a hullát.
Ezzel az volt a céljuk, hogy az áldozatot re animálva egy olyan gyilkost kreáljanak, akit képesek átjuttatni Hassendoc védelmi vonalain, és végezni a vámpírral. Ugyanis azzal, hogy a vámpír a vérét vette az embernek, egy olyan személyes lenyomatot hagyott rajta, amit Graceék kihasználva és felerősítve létre tudtak hozni egy olyan teremtményt, amit nem képes megállítani a nagyhatalmú vámpír. Legalább is ez volt az elmélet. A gyakorlat már más kérdés volt.
Az asztalon egy kosztümbe öltözött nő feküdt. Levágott feje a nyakához illesztve, odakapcsozva csatlakozott a testhez. Akár egy otromba Frankenstein utánzat. Igaz ez a test nem Hassendoc áldozata volt, hanem egy másik vámpíré. Viszont az a vámpír nagyon szoros kapcsolatban áll a másikkal. Így ez a test is megfelelt a célnak. Grace csak remélni tudta, hogy most sikerül a rituálé.
Az eddigi jelöltek ugyanis egytől egyig sikertelenül vették az akadályokat, és így haszontalannak bizonyultak a céljaik elérésében. Legalább is részben. Miután a lelkek visszatértek a túlvilágról, hogy ismét elfoglalják helyüket az egykori testükben, már nem voltak képesek az olyan fokú működésre, amire Gracenek és Owennek szüksége volt. Ezt sok tényező okozhatta. Lehet, hogy nem megfelelően hajtották végre a szertartást, vagy a halott lelke nem volt megfelelő a feladatra. Viszont nem volt más választásuk. Meg kellett próbálniuk, akárhányszor csak a vámpír otthagyott nekik egy testet.
A sikertelen kísérletek eredményeként létrejött alanyokat Owen elszállította, és úgy mondván szolgálatba állította őket a város körül. A Towers Willt körülölelő fenyvesekben rakta ki őket és olyan bűvigét használt, ami kötelezte a szolgáikat, hogy védelmezzék őket az esetlegesen a városba érkező vámpírok ellen. Igaz nem voltak se gyorsak, sőt a mozgás is nagyon nehezükre esett a teremtményeknek, de a szervezetükből sugárzó túlvilági erő olyan volt, ami érzékelt minden körülöttük lévő kárhozottat és riasztották Owent, aki meg tudta hozni a megfelelő intézkedéseket. Olyanok voltak, akár az akaratuk és a testük előretolt nyúlványai.
Owen éppen egy befutott riasztás miatt volt távol. Ugyanis a házból csak a beérkező jeleket volt képes érzékelni a férfi. Ahhoz, hogy reagálni tudjon a jelzésre viszont legalább az utcára ki kellett mennie. Ezért hát a férfi tett egy sétát az utcákon.

- No, mi a helyzet? Egy újabb vérszívó volt az? – kérdezte Grace.

- Igen. Még egy jött. A héten ez már a második. – ingatta a fejét szórakozottan Owen. – Kezdenek gyűlni a dögevők. Remélem nem Hassendoc jött rá arra, hogy itt vagyunk, és most gyűjti maga köré a talpnyalóit.

- Igen. Az nem lenne szerencsés. De miért gondolod, hogy ez lehet a helyzet. Hiszen már majdnem egy éve itt vagyunk és eddig nem fedezte fel az ittlétünket.

- Talán. – lépett oda a széles boncasztalhoz a férfi. – De az is lehet, hogy már rég tudja, hogy miben mesterkedünk és csak most szánta el magát arra, hogy lépéseket is tegyen ellenünk.

- Ez hülyeség Owen. Te is tudod. Hiszen egyszerűen tovább is állhatott volna.

- Igen, megtehette volna, de te is tudod, hogy kivel állunk szemben. Hassendonál sosem lehet tudni.

- Ja, a fazon éppen olyan különc, min te. – mosolygott a másikra a nő.

Owen erre a megjegyzésre csak egy sejtelmes mosollyal válaszolt, majd érdeklődő pillantást vetett a Grace előtt fekvő női testre.

- Nos, hogy állunk? Mikor végzel az előkészületekkel?

- Nem sokára. Szerintem holnap el is kezdhetjük a rituálét. – tette le Grace az eddig a kezében tartott szivacsot. – Remélem ez a lélek már tényleg beváltja a hozzá fűzött reményeket.

- Erre minden esély megvan Grace. – emelte fel a mutatóujját a férfi, akár egy tanár, aki nyomatékosítani akarja a leckét a nebulóiban. – Ne feledd, ez a nő itt nem Hassendoc áldozata, hanem Dariusé.

- Óh igen. A gyilkoló gépé. – fintorodott el a nő.

- Nem kéne így fújnod rá drága Grace. Az a vérszívó több fajtársát pusztította el az évszázadok során, mint a szervezetünk sok tagja együttvéve. Ha jobban belegondolunk, még hálásnak is kéne lennünk neki.

- Ja, vagy akár meg is kérhetnénk, hogy csatlakozzon hozzánk nem? Ugyan már, ő is csak egy kárhozott. Semmivel sem jobb náluk.

- Elfeledkezel az aranyszabályról Grace. – indult el az asztal körül Owen, hogy jobban szemügyre vegye a rajta fekvő tetemet. – Mi is volt az?

- Sose becsüld le az ellenfeleidet. – sóhajtott a nő, majd beledugta a tál gőzölgő vízbe a nagydarab szivacsot, hogy folytassa a holttest megtisztítását.

- Pontosan. Ezt sose feledd Grace. Különben igen hamar rajtaveszthetsz. – nézett fel a tanítványára Owen.

Owen és Grace kapcsolata ugyan már jóval túl volt a pusztán tanár és tanítványa szintjén, de a férfi nem feledkezett el a kötelességeiről. Az a tény, hogy immáron egy pár voltak, nem mentesítette a feladat alól, hogy átadja a tudását a nőnek. Ezt a tudást pedig nagyon hosszú ideig tartott átadni egy olyan szervezetről lévén szó, ami olyan dolgokkal foglalkozik, mint például a vámpírok.
Így hát Owen leült és hagyta, tanítványa had folytassa a test előkészítését. Közben tekintete elkalandozott az ifjú Grace vonásain. Volt valami izgató abban, hogy egy nő fürdet egy másikat. Ahogy Grace lassan levetkőzteti a halott nőt, és újra meg újra belemártja a szivacsot a forró vízbe, hogy tökéletesen megtisztítsa a testet. Igen, ez minden kívülálló számára perverz dolognak számíthatott, sőt vérlázítónak. Ám Owen már olyan sokat megtapasztalt a halálon túli életből, a természetfeletti dolgokból, hogy számára ez a látvány már egy mindennapi dolognak számított. Végül is, ha megtanul hinni az ember olyan dolgokban, mint ő, akkor már semmi olyan nem marad számára ebben a világban, ami perverz lenne neki.
Ahogy tovább nézte a szerelmét, gondolatai egy percre visszaugrottak az imént tett séta eseményeire. A teremtményeik érzékelték, hogy egy vámpír tart a város felé. Ezért hát kiment az utcára, és ahogy sétált a városban, gyorsan életre keltette a kapcsolatot, amit kialakított a feltámasztottakkal. Kettő lény is érzékelte a kocsit, amiben a vérszívó haladt. Owen átvette a tudatuk irányítását, hogy saját maga láthassa a behatolót. A két őrszem rossz állapotban volt. Valami történhetett velük, de a mágia bonyolult hálója, ami működtette őket még sértetlennek tűnt. Így nem volt oka, hogy kételkedjen a riasztás valódiságában.
Gyorsan blokkolta a gépjármű körzetében az elektromos tereket, és ezzel megállásra kényszerítette a kocsit. Aztán utasította a teremtményeket, hogy kapják el a behatolót. Eléggé csípős volt a levegő, úgy hogy minél gyorsabban végezni akart. Ez hiba volta részéről, mert megszakadt koncentrációja. Egy rövid időre megszűnt a zárlat, amit sikerült megalkotnia. Újra meg kellett szilárdítania a mágiát és befejezni a műveletet. Úgy döntött, hogy az őrszemekre fókuszálva hozza létre a hálót és rájuk bízza a behatoló sorsát. Vissza akart térni a Gracehez az alaksorba.
Mikor visszatért, lefelé jövet arra gondolt, hogy Darius hogyan tudott átsurranni a várost körülvevő őrszemek között. Aztán eszébe jutott az a lecke, amire az imént emlékeztette a tanítványát is. Sose becsüld le az ellenfeleidet. Ha ennek a szerencsétlen vérszívónak mégis sikerül közelebb jutnia Towers Willhez, úgyis több riasztás is be fog még futni, de addig is nem kell a hidegben lennie. Bízott abban, hogy az őrszemek elvégzik a munkát. Végül is a Nissant átható vámpírlenyomat nem volt olyan erejű, hogy komoly fenyegetésnek kelljen venni.

Ötödik fejezet:

A meleg, frissen főzött kávé ott gőzölgött Vincent előtt. A pultra görnyedve bámulta, ahogy a kanállal belemert cukor hogyan süllyed el a sötétbarna folyadékban. Majd egy pár szórakozott mozdulattal elkeverte és egy aprót kortyolta folyadékból. Aztán felnézett a túloldalon álló Nickre.
Miután elhadarta neki, hogy mi is történt vele az elmúlt pár óra alatt, a nagydarab férfi ideültette a pult elé és gyorsan lefőzött neki egy erős kávét. Most pedig olyan kifejezéssel az arcán mered rá, ami nem tetszett Vincentnek.

- Most mi van? – bökte ki végül Vincent, ami a fejében járt. – Nem hisz nekem?

- Nem erről van szó barátom. Csak nem sokat értetem abból, amit elhadart nekem. Esetleg ha még egyszer elmondaná. De most ha kérhetem, lassabban beszéljen.

- Rendben. – sóhajtott egy nagyot Vincent. – Szóval, nem egészen két órával ez előttig semmi gond nem volt. Az erre felé vezető úton haladtam a gépkocsimmal. Éppen egy hívást akartam fogadni. Tudja a feleségem keresett. Pár napja csúnyán összekaptunk. … No de most hagyjuk. A lényeg, hogy hirtelen a telefon, mint ha lemerült volna. Aztán az autóm is megadta magát. Csak úgy. Leállt. Minden figyelmeztetés nélkül.

- Aha. Értem. – bólogatott a másik, miközben a terjedelmes tokáját vakargatta.

- Kiszálltam, hogy megnézzem, mi a baj, de nem tudtam megmondani miért állt meg a Nissan. Aztán ezek az, az, izék felbukkantak. Ilyen rémisztő dolgot még életemben nem láttam ember. Olyanok voltak, mint ha az erdő bosszúálló kísértetei lettek volna, vagy mit tudom én. – nevetett fel hisztérikusan Vincent. Aztán kortyolt egyet a kávéjából és folytatta. – Tiszta őrület az egész. Az arcuk. Az arcuk olyan volt, mint egy túlfeszített izom. Mindenfelé kidagadó erek borították. A szemük meg úgy járt jobbra-ballra és még ki tudja milyen irányban, mint ha kibaszott kaméleonok lennének.

- Nyugi. – csitította Nick a férfit, mert látta rajta, hogy kezd újra izgatott lenni, és egy időben ezzel a hadarása is kezdett visszatérni.

Vincent vett egy mély lélegzetet és folytatta a beszámolóját.

- A lényeg, hogy iszonyat rondák voltak haver, és el akartak kapni. Hol eltűntek, hogy felbukkantak. Amikor a kocsi ismét működöt egy darabig, azt hittem, hogy megmenekültem, de azok a rohadékok úgy rontottak neki a kocsinak, hogy majdnem lelöktek az útról. Sikerült az egyiket fejbe vágnom egy kővel és elfutnom. Igazából nem is ebbe az irányba akartam, de hát már így alakult. Aztán megláttam ennek a helynek a fényeit, és rohantam idáig. Ennyi.

Nick nem szólt egy szót sem, csak tovább vakargatta a tokáját és úgy méregette a másikat. Vincent lemerte volna fogadni, hogy most azt fontolgatja, hogy mennyire kattanhatott be ez az ürge, aki betévedt az étkezdéjébe.

- Na, mit szólsz? – tárta szét a karjait Vincent. – Őrült egy dolognak hangzik mi?

- Hát eléggé. – támaszkodott a pultnak a kövér tulaj. – De hallottam én már ennél őrültebb dolgokat is. Például ott volt az az ürge, aki azt hitte, hogy az anyósa ott lapul a csomagtartójában és arra vár, hogy megálljon valahol és megölhesse. A fickó, csikorgó kerekekkel állt meg a kútnál és a csövet egyenesen az utastérbe nyomta. Teletolatta benzinnel és fel is gyújtotta volna, ha nincs itt egy szemfüles alkalmazottam, aki leteperje. Most szólj hozzá.

- Ja. Sok az őrült manapság. – bólogatott Vincent. – De most mond meg, mi a francot csináljak? Ilyenkor mégis mit lehet tenni? Mert esküszöm, hogy láttam azokat a micsodákat odakint.

- Nem tudom haver. Kezdetnek talán ürítsd ki azt a csészét. Én meg addig csinálok valami harapnivalót magunknak, és a többit majd kitaláljuk, ha már ettünk.
Azzal a kövér tulaj, aki az étkezde egyik szakácsa is volt egyben elcammogott, a lengőajtó felé, ami elválasztotta az étkezde többi részétől a konyhát. Mikor már majdnem odaért, Vincent utána szólt.

- Köszi Nick.

- Nincs mit haver. – vonta mega vállát. – Tudod, errefelé az éjjeles műszakban nem sok minden történik. Ma meg amúgy is egyedül vagyok, mert az a nyavalyás Ramon beteget jelentett. Szóval örülök, hogy van kivel beszélgetnem.

- Tényleg. Miért vagytok nyitva éjjel is? – tette fel a kérdést Vincent. Úgy érezte ez teljesen helyénvaló. Bár ő maga is üzletember volt, így sejthette, hogy mit fog válaszolni a másik.

- Az üzletnek mennie kell. – mosolygott rá az étkezde tulaja.

- Annak bizony mennie kell. – viszonozta a mosolyt Vincent.

Azzal a nagydarab férfi eltűnt a lengőajtó mögött és Vincent magára maradt a csésze kávéjával. Pár nagy korttyal végzett is vele és megfordult, hogy alaposabban szemügyre vehesse a helyet.
Igazából semmi különös nem volt a helyiségben. Az asztalokon a terítőn kívül csak egy-egy ketchupos vagy mustáros tubus volt kirakva egy-egy sószóróval egyetemben. A falak halvány sárgára voltak festve és néhol egy vidám gyerekeknek való falra ragasztható matrica díszelgett. A mellékhelyiségekhez vezető beugró a terem végében volt. A mellette lévő hátsó fal előtt pedig egy érmével működtethető játékrepülő, amibe beleülhetnek a kis lurkók. Egész kellemes hely volt.
A feszültség kezdett kiengedni a testéből és Vincent egy idétlen dallamot kezdett el dobolnia pulton. Már vagy negyed órája, hogy Nick magára hagyta. Ő pedig nem tudta igazán mivel elfoglalni magát. Arra gondolt, ha a másik visszajön, az első dolga az lesz, hogy megkéri, had használja a másiktelefont. Fel akarta hívni a feleségét, és persze a rendőrséget. Akármi is volt az ott odakint, még mindig meg volt győződve, hogy nem hallucinált és tényleg látta azok az embernek nem nevezhető teremtményeket. Csak jönne már vissza Nick.
Ahogy tovább nézelődött az étkezdében, a tekintete megakadt valamin. A pult túloldalán, ahova a leg különbözőbb dolgok voltak felhalmozva egy asztalon, Vincent észrevett egy mobilt. Fejében a sürgető gondolatok azt mondták neki, hogy menjen oda és próbálja meg azon felhívni Melissát. Ám mégsem tett így. Ehelyett inkább belenyúlt a farmerja zsebébe, ahova a sajátját rakta és megvizsgálta. Többször megnyomta a bekapcsoló gombot, de nem volt semmi eredménye.
Csalódottan kocogtatta a pult lapjához a nyilvánvalóan totálkáros dobozkát, majd hirtelen felkelt a bárszékről, amin eddig ült és megkerülte a kiszolgálópultot. A csapóajtó alatt átbújva elindult a reményei szerint még működő mobil felé. Közben végig fülelt, hogy nem hallja-e meg Nicket, amint visszafelé tart a konyhából. Szerencséjére nem hallotta lépéseket. Viszont olyan gyorsan kellet cselekedni, amilyen gyorsan csak tudott. Biztosra vette, hogy a tulaj nem fogja bánni túlságosan, hogy használta a mobilját, de akkor is olyan érzése volt, hogy tilosban jár. Vincent pedig nem szeretett tilosban járni.
Felkapta a készüléket és lenyomott egy gombot. A kijelző éles fénnyel kelt életre és jelezte a parancsot, amivel feloldhatja a billentyűzárat. Ezt meg is tette, és már tárcsázta is Melissa számát. Ám közben egy pillanatra kitekintet a panorámaablakokon túlra, és ekkor az ujjai megálltak a tárcsázás közben.
Egy ismerős alak körvonalait pillantotta meg a távolban, ami az étkezde felé közelített. Összetéveszthetetlen járása megfagyasztotta Vincent ereiben a vért. Hasra vágódott, majd felkelt és tovább botladozott az épület felé. Vincent elejtette a mobilt, ami hangos csattanással ütődött neki a márvány járólap kőnek és tovagurulta pult alatti résbe. Teste remegni kezdett, és az agya olyan tompa fájdalommal reagált a látottakra, ami arra késztette Vincentet, hogy mindkét kezével kapaszkodjon a koponyájába.

- Istenem. Istenem! Ez nem lehet igaz. Ilyen nem történhet velem. – üvöltötte hisztérikusan.

Pedig nagyon is megtörtént. A különös járású teremtmény körvonalai egyre nagyobbak lettek, ahogy haladt a fény felé. Vincent próbálta magát túltenni a sokkon, ami az imént érte, de képtelen volt megmozdulni. Nem tudta, hogy most mihez kezdjen. Közben odakint a lény már elérte az épülettől, mint egy tizenhat méterre lévő neonreklám oszlopát. A fény pedig úgy aludt el a neoncsövekben, mint ha soha ott sem lettek volna. Egy szemvillanás alatt sötétbe borult a hirdetőtábla.
Vincent csak ekkor volt képes végre megmozdulni. Tudta, hogy már itt sincs biztonságban. Viszont már nincs egyedül és ez nagy különbség. Ráadásul, ha Nick is látja ezeket az iszonyatokat, akkor már hinni fog neki. Egy olyan ember pedig, aki egymaga van egy ekkora helyen éjszaka, biztos tart valamilyen önvédelmi eszközt. Ez pedig egy olyan lehetőség volt, amit meg kellett ragadnia. Így hát sietős léptekkel indult meg a konyha felé. Még nem tudta, hogy pontosan mit akar csinálni, de már kezdtek körvonalazódni a terv részletei. Világossá vált számára, hogy nincs értelme tovább menekülnie. Ez elől a probléma elől most nem futhat el, ahogy annyi éven keresztül tette. Ezzel most szembe kell szállnia.

Hatodik fejezet:

Hatalmasat taszítva a lengőajtón becsörtetett a konyhába. Az orrát jó illatok csapták meg, amire a gyomra egy hangos mordulással reagált. Szemei a termetes szakácsot keresték, de nem találta a felakasztott edények és beépített konyhai eszközök erdejében. Kétségbeesetten kocogott egyre beljebb a teremben, miközben a férfi nevét kiabálta.
Egyszer csak egy hatalmas csattanás hallatszott alig pár métere tőle. A hang irányába fordította a fejét. A pupillái kitágultak a félelemtől. Aztán hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor meglátta Nicket a hóna alatt egy jókora zacskó fagyasztott roseidnivel.

- Istenem Nick. Majd megállt a szívem.

- Nyugi Vincent. Csak a frigóban voltam. – paskolta meg a hóna alatti zacskót. – De mit keresel idebent? Még nincs készen a kaja. Vagy ennyire ki vagy már éhezve.

- Idefigyelj Nick. Hagyd a fenébe a főzést. Itt vannak.

- Micsoda? Kik vannak itt? – ráncolta össze bozontos szemöldökét a szakács.

- Azok a lények, amikről beszéltem. Még mindig követnek. Szerintem már be is jutottak az épületbe. – hadarta Vincent. – Nincs valami fegyvered? Valami, amivel megvédhetnénk magunkat?

- Hahaha. Haver, ugye ez most valami jó kis ugratás ugye? Nincs már túl késő a bohóckodáshoz? Vagy ez valami kandi kamerás adás?

- Bazd meg! Nem viccelek. Azok a valamik ott vannak kint. – bökött a lengőajtó felé. – És el akarnak kapni. Nézd meg te magad, ha nem hiszel nekem.

Nick egy hosszú pillanatig Vincent tágra nyílt, rémült szemébe nézett, aztán bosszúsan a közelében lévő asztalra csapta a lefagyasztott ételt. Majd cammogó lépteivel elindult az ajtó irányába. Odaérve megragadta az ajtót és egy nagyot taszított rajta. Ennek eredménye képen az egy nagy durranással csapódott neki az ütközőnek. Éppen abban a pillanatban, amikor az étkezdében lévő összes lámpa egyszerre kapcsolt le.
Ez még a nagydarab férfit is megrémítette, pedig rá már nem egyszer fogtak fegyvert ezen a helyen. De az ezt követő esemény hatására úgy ugrott hátra, mint ha maga az ördög lépett volna be a bejárati ajtón. A helyzet talán éppen ez volt. Ugyanis a bejárati ajtó a vasalt keretéből kifordulva keresztülszáguldott a sötét termen és a szemközti falnak csapódott. Nick hallotta az üveg mindent elnyomó csörömpölését, ahogy teleszórja apró szilánkokkal a padlót.
Hátán és a homlokán vaskos izzadtság csöppök gyülekeztek. Kezei az előtte lévő polcain kotorásztak a sok odadobott vacak közözz. Aztán megtalálta, amit keresett. Egy halk kattanással felkapcsolta a zseblámpát. Majd gyors mozdulattal körbepásztázott a termen. Egy iszonytató alakot látott meg, amint belép a helyiségbe. Arcán alvadt vér és szertefutó kidagadt erek voltak. Rongyos ruhája bűze még innét is facsarta az orrát. A jelenség most feléje fordult és tett egy bizonytalan lépést, de azon nyomban össze is csuklott és végigterült az üvegszilánkokkal borított márványlapokon.
A férfi kihasználta az alkalmat és sarkon perdülve futásnak eredt. Már amennyire tőle tellett. Visszaérve a konyhába hangosan szitkozódva viharzott el az egyhelyben álló Vincent mellett, aki szintén egy felkapcsolt zseblámpával várakozott.

- Hé! Most hova rohan? Látta őket? – kiáltott a dagadt férfi után és eredt a nyomába.

- Bassza meg! Bassza meg! Mi a picsa folyik itt? – habogta a szakács miközben elért a konyha túlsó végénél lévő ajtóig.

- Nick!? Látta őket? Most már elhiszi nekem?

- Láttam, hogy baszná meg. – nézett hátra a mögötte álló Vincentre miközben a zsebéből előhalászott kulcscsomón kutatott a megfelelő után.

- Valami fegyvert kell szereznünk. Nem is tudom. Van puskája? – erősködött Vincent.

- Most mit gondol, mégis mi a picsát csinálok éppen? – ordított rá a másik.

Remegő kezeivel végre megtalálta a megfelelő kulcsot és kinyitott a raktár feliratú ajtót. Beviharzott rajta és zseblámpájával világítva kutakodni kezdett az ott lévő megannyi polc és az azokon heverő papírdobozok között. Vincent is belépett utána és magukra zárta a fémből készült ajtót. Valahogy így nagyobb biztonságban érezte magát, pedig tudta, hogy ez az ajtó nem fogja megállítani a lényeket. Minden bizodalmát a tulajba vetette, és hogy talál egy fegyvert, amivel megvédhetik magukat. Lelövik azokat a mocskokat, akármik is legyenek.
Mivel látta, hogy Nick nagy hévvel keresi a fegyvert vagy akármi is legyen az, jobbnak látta nem zavarni. Ezért hát ő maga is elkezdett kutakodni a polcokon. Ahogy kutakodott, egyszer csak felemelt egy rongykupacot és felemelve azt ott hevert egy pajszer. Gyorsan leemelte és bizonymegnyugtatónak érezte a hajlított fémrúd súlyát a kezében. Oldalra pillantott és azt látta, hogy Nick még mindig kutat. Megkockáztatott egy óvatos kérdést.

- Ne segítsek?

- Hagyjál haver. Tudom, hogy itt van valahol. Még sosem kellett használnom, mióta megvettem, de tudom, hogy ide raktam valahova. – aztán a kotorászás hirtelen abbamarad. – Áhha! Meg is van.

Vincent odalépett a nagydarab férfi mellé és ő is rávilágított a másik kezében tartott kilencmilliméteresre. Nick épp most csúsztatta be az egyik tárat a három közül, ami a fegyver mellet volt a dobozban, amiből kiemelte. Majd a férfi győzelemittas mosollyal az arcán felhúzta a pisztolyt, ezzel csúsztatva a csőbe az első golyót.

- Most már jöhetnek azok a rohadékok. – sziszegte. – Még nem tudják, hogy kivel próbáltak meg kibaszni.

- Azért legyünk óvatosak. – csitította Vincent a másikat. – Hiszen az autómat is majdnem beletolták a szakadékba.

- Az nem számít haver. A golyó az golyó. Az elől nincs menekvés. – nevetett fel Nick.

Vincentnek nem tetszett a férfi magabiztossága. Persze ő is örült, hogy van fegyverük, és a tulaj is érez magában elég bátorságot, ahhoz, hogy szembeszálljon ezekkel a csoszogó alakokkal. Mindazonáltal még ő maga sem tudta, hogy hogyan is végezhetnének ezekkel a lényekkel. Nem tehetett mást, egyelőre. Nickben és a kilencmilliméteresben kellett bíznia. Ez volt a terve első lépése. Az egyetlen biztos lépése. Fegyvert szerezni és megpróbálni lelőni azokat a mocskokat. Viszont ha nem sikerül, akkor valami mást kell kitalálniuk. Csak attól félt, arra már nem lesz idejük.
A szakács eközben kinyitotta a raktár fém ajtaját és a fegyvert keresztezve a zseblámpájával körbejáratta a fénypászmát a konyhában. Olyan volt akár a rendőrök a tévében. Csak hogy most nem valami hétfő esti krimisorozatot néznek, hanem a hideg valóságban vannak. Vincent a másik mögött haladt, figyelve az ellentétes irányba. Nem lenne szerencsés, ha egyszer csak a hátuk mögött jelenne meg egy ilyen. Pajszerját ütésre készen tartva járata zseblámpája fényét az egyik pulttól a másikig.
Lassan haladtak a csapóajtó felé. Nick nagydarab teste elképesztően izzadt, és a szag kezdte facsarni Vincent orrát. Aztán megérezte azt a bűzt, amit a lények árasztottak magukból. Tudta, hogy nagyon közel járnak. Már a hangjukat is hallotta, ahogy néma csendben elértek az ajtóig. Nick keze óvatosan benyomta az időközben visszaugrott lengőajtót és fegyverét maga elé tartva belépett az étkezdei terembe.
A fénysugár végigszáguldott a helyen és három botladozó, tétovázó alakot fedett fel a két megdöbbent férfi előtt. Vincent nem akart hinni a szemének. Hárman vannak, nem ketten. Szóval több is van belőlük. Ez a tény olyan súlyként kezdte nyomni a mellkasát, hogy majdnem visszatántorodott a konyhába. Nick viszont nem volt ennyire megdöbbenve. Hamar összeszedte magát és megcélozta az egyiket a három szörnyeteg közül. A lény éppen egy az útjában álló asztalt aprított fel fájdalmas szusszanásaival kísérve, amikor a kilencmilliméteres golyó a mellkasába fúródott.
A teremtmény úgy terült el a padlón, akár egy zsák liszt, és fekve is maradt. Nem mozdult. Ám Vincentnek valamiért rossz érzése volt ezzel kapcsolatban. Az egyiket ő is fejbe dobta egy sziklával, és az mégis felkelt és tovább jött utána. Viszont ez egy fegyver volt. De nem maradt sok ideje filozofálni ezen, mert a másik kettő felfigyelt rájuk és bukdácsoló lépteikkel elindultak feléjük.
Bang! Bang! Bang! Hallatszott a három lövés, ami arra a rövid időre elnyomta a lények kínkeserves sóhajait és Vincent káromkodásának hangját is. Aztán meglátta, hogy mindkettő elterülve fekszik a felborogatott, összetört asztalok között.

- Ez az bébi! Erről beszéltem. – kiáltotta diadalittasan a kövér szakács.

Hetedik fejezet:

Grace még mindig a pincében tartózkodott, hogy előkészítse a halott nő testét a holnapi szertartásra. Owen éppen a konyhában tartózkodott és egy kávét készített. A gép halkan zümmögve kezdte feldolgozni az összetevőket, ő pedig a konyhapultnak támaszkodva várta türelmesen, hogy kicsorduljon a sötétbarna folyadék, aminek a segítségével képes lesz fent maradni az éjszaka hátralévő részében. Két csésze volt kikészítve nem sokkal mellette. Nem szeretett egyedül kávézni, ezért ha ő ivott, mindig vitt egyet Gracenek is.
Már az utolsó cseppek folytak ki a gépből, amikor fejében megszólalt a riasztó hangja, amit ma este egyszer már hallott. Sajnos tudta, hogy ez mit jelent. Az őrszemek érzékelték a város felé tartó vámpírt. Ezek szerint az a mocsadék képes volt tovább haladni Towers Will felé. Lemondó sóhajjal kapcsolta ki a kávéfőzőt és egy szó nélkül elindult az előszoba felé. Odaérve leakasztotta a fogasról a vastag téli kabátját és belebújt. Sapkát és kesztyűt húzott, és már indult is kifelé.
Kiérve az épületből beleszagolt a csípős éjjeli levegőbe és egy mély sóhaj kíséretében kiengedte a levegőt a tüdejéből. Majd lelépett a rövidke tornácról és elindult az utcán. Léptei visszhangzottak a kihalt környéken. Egy lélek sem volt rajta kívül az utcákon. Ami nem is csoda, hiszen hamarosan hajnalodni fog. Owen viszont nem munkába indult, ahogy nemsokára számos városlakó fog. Arcán bosszússág és a fáradtság különös elegye tükröződött. Maradhatott volna a házuk tornácán is, de neki megvolta megszokott helye, ahonnét kapcsolatba szokott lépni az őrszemekkel. Mindössze egy saroknyit kellett sétálnia, és máris ott találta magát a város egyetlen parkjában.
Sietős léptekkel haladt végig az utcán és mikor végre elért a parkig, gondolkodás nélkül ment tovább egészen annak a közepéig. Odaérve egy kis, körben elrendezett sövényfal várt rá. A formára nyírt bokrok előtt pedig padok sorakoztak, amik közül most Owen a megszokottat kiválasztva leült. Így éppen szemben volt a park középpontjául szolgáló fémszoborral. Az emelvényen annak a teremtménynek az életnagyságú mása állt, aki miatt ő és Grace immáron több mint egy éve a városban időznek. Hassendoc képmása a semmibe révedő tekintettel mosolygott, miközben egyik kezét üdvözlésképpen felemelte. Owen azért szeretett ide jönni és innét utasítani a teremtményeiket, mert ez mindig megerősítést nyújtott a számára, hogy a helyes ügy érdekében cselekednek. Hogy azok a vérszívó szörnyetegek végül eltűnjenek a föld színéről.
Lehunyta a szemeit és koncentrálni kezdett. Fókuszálta az erejét és pár másodperc múlva már el is érte azoknak az őrszemeknek a tudatát, akik a város felé igyekvő vámpírt üldözték. Azonban valami nem stimmelt. Amikor behatolt az egyik tudatába és megpróbált a szemén keresztül látni, nem látott semmit. Megparancsolta a lénynek, hogy nyissa ki a szemét. Nagy erőfeszítésébe került, hogy az őrszem végrehajtsa a parancsot. Owen érezte, hogy a teremtmény megsérült, de tudta, hogy még képes lesz mozgásra bírni. Csak meg kell erősítenie a mágikus szövedéket, ami összetartotta és a tudatához kapcsolta. Így is tett, és az őrszem végre kinyitotta a szemeit.
Owen egy padlót látott. Már amennyire meg tudta állapítani. Szinte koromsötét volt. Aztán éles fénynyalábok cikáztak körülötte. Az irányukba fordította a fejét. Innét nem sokat látott. Fel kellett állnia, ezért nagy nehezen, de meg is tette. Mikor ezt végrehajtotta, két döbbent arcú férfival találta magát szembe. Az egyiket felismerte. A vámpírlenyomat jól felismerhető volt. A másik egy erősen túlsúlyos, középkori férfi volt. A kezében zseblámpát tartott, akár csak a másik és még valamit. Azonban mire Owen felismerte, hogy mi is az már túl késő volt. Egy hangos dörrenést hallott és egy vakító villanást, majd ismét a padlóra hanyatlott. A hátára zuhanva bámulta a plafont.
Gondolkodóba esett. Vajon miért védi ez a férfi a vámpírt? És vajon a vámpír miért nem végzett még vele? Aztán ott vannak a zseblámpák. A sötétet értette. Az még annak a mágiának a hatása volt, amit a két őrszemre bocsájtott, akik elkezdték üldözni a vámpírt. A zseblámpákra viszont valamiért nem sült ki a hatása. De most nem is ez volt a lényeg. Az előző két dolog kötötte le a gondolatait. Végül úgy döntött, hogy jobban szemügyre kell vennie a vámpírt. Volt benne valami különös. Egy vérszívó nem ennyire gyámoltalan. Főleg egy olyan lenyomattal rendelkező, mint ez. Egy ilyen kárhozottnak már rendelkeznie kell annyi tudatossággal, hogy az ilyen helyzetekben ne egy emberre támaszkodjon. Persze a társadalmuk alappillére az volt, hogy el kell vegyülniük az emberek között és észrevétlennek kell maradniuk. Viszont Owen nem érzett más embert a közelben, vagyis a fegyveres férfi egyedül van ezen a helyen. Akkor meg miért nem végzett még vele? Vagy ami még nagyobb kérdés, miért nem állt egyszerűen tovább? Ez az egész nagyon különös.
Elengedte az őrszem tudatát és keresett egy másikat. Rövid ideig elidőzött mind a hatéban, akik még az épületben tartózkodtak, és lassan de biztosan körülvették a vámpírt és a fegyverest. Így képes volt nagyjából feltérképezni a helyet. Hárman abban a helyiségben tartózkodtak, ahol a célpont. Kettő a konyhában és az utolsó az irodák felől közeledett a vámpír felé. Úgy döntött, hogy az egyik konyhában lévő őrszem tudatát foglalja el. Odalebegett és befurakodott az elmébe, akár egy féreg. Majd alaposan körülnézett. Az őrszemek a sötétben is láttak egy bizonyos fokig, ez szintén Owenék adománya volt, és nélkülözhetetlen egy olyan helyen, mint a hegyekkel és hatalmas erdőségekkel körülvett Towers Will. Amennyire meg tudta állapítani, egy beépítet sütő mellet állt. A feje körül felaggatott edények garmadája lógott. Aztán egy hang kötötte le a figyelmét. Valaki nekiütközött a tőle pár méterre lévő lengőajtónak, ami megnyikordulva belendült majd visszacsukódott. Az ajtón túlról pedig beszéd hangja szivárgott be.

- Meghalt?

- Nem tudom basszus. Remélem.

- De hát felkelt. Az a valami felkelt, miután lelőtted.

- Igen én is tudom haver. Ne húzd már az agyam. Ha akarod, menj oda és nézd meg.

- Nem kösz. Inkább húzzunk el innét, ameddig tudunk.

- Jó ötlet. Akkor nyomás.

- Ne! Várj! Ne arra. Inkább hátrafelé. Van valami hátsó kijárat?

- Persze hogy van. Gyere.

A lengőajtó majdnem fejen vágta az őrszem testében lévő Owent. A vámpír egyenesen a karjai közé lépett, ő pedig összezárta az őrszem erős karjait. Erősen szorította és figyelte a vámpír reakcióit. Arra számított, hogy a vérszívó elgyengülve összecsuklik, köszönhetően az őrszemet átható mágiának. Ám nem ez történt. A férfi küzdeni kezdett. Megpróbálta kiszabadítani az oldalához préselődött karjait és közben folyamatosan segítségért rimánkodott. Az erőlködéstől eltorzult arca jobbra és ballra mozgott, mint ha képtelen lenne ránézni az őrszemre. Ezért Owen nem hibáztatta. Sajnos a félresikerült rituálé egyik hatása ez volt. Iszonyatos testi torzulásokat okozott a testeken. Ráadásul az őrszemek lényegében élőhalottak voltak, akár csak a vámpírok. Az erdőben töltött hónapok és az ottani kegyetlen időjárás pedig nem kímélte őket.
Owen észre sem vette, hogy a dagadt férfi közben odalépett melléjük és egy pajszerrel próbálja meg lefeszíteni az őrszem karjait a vámpírról. Persze mindezt csak az után, hogy párszor fejen vágta. Azonban Owen csak annyit tett, hogy miközben fél kézzel még mindig szorosan tartotta a férfit, megragadta a nagydarab férfi ruháját a nyakánál és visszahajította a másik helyiségbe. Akár egy rongybabát.
Aztán újra két kézzel szorította a folyamatosan rimánkodó, kapálózó alakot. Kiterjesztette a tudatát a másikéra, így letapogatva azt. Nem kellett több pár másodpercnél és megdöbbentő felfedezést tett. Ez a férfi itt előtte nem vámpír, hanem ember. Ez meg hogy lehetséges? Tovább kutakodott. Lehatolt az ember testébe. Érezte szívének heves dobogását. Izmainak erőlködését. Vérének lüktetését. Aztán megtalálta, amit keresett. Ezt a férfit megharapta egy vámpír valamikor. Megharapta, de a szervezete mégis képes volt ellenállni a ragálynak. Hallott már ilyenről. Nagyon ritka eset, de létezik ilyen. Csodálattal bámult a másikra. Majd megparancsolta az őrszemnek, hogy lazítson a karok szorításán, de még ne engedje el. Még mondani akart valamit, mielőtt távozik.
Gyorsan kiadta az utasítást az őrszemeknek, hogy vonuljanak vissza az őrhelyükre és hagyják békén ezt a férfit. Aztán visszatért a küszködő emberhez. Szegény nem is tudja mennyire szerencsés. Igaz az őt megmaró élőhalott harapása lenyomatot hagyott a testében, de nem fertőzte meg.

- Sajnálom. Tévedtem. – nyitotta beszédre az őrszem száját. – Maga nagyon szerencsés.

Nyolcadik fejezet:

Ahogy ott álltak és nézték a három fekvő, mozdulatlan testet Vincent arra gondolt, hogy vajon mikor fognak felkelni. Mert biztos volt benne, hogy ismét felkelnek. A szörnyű meggyőződés azóta ott körözött a tudatában, hogy meglátta az étkező felé botorkálni az első lényt.
Vincent tett egy lépést hátra, és nekiütközött a lengőajtónak. Nem is kellett csalatkoznia. A balsejtelme beigazolódott, amikor az egyik iszonyatos alak lassan feltápászkodott. Az eddig magabiztos és talán egy kicsit túlságosan is lelkes Nick elképedve eresztette le a fegyvert, amit eddig diadalittasan rázott a levegőben. Még káromkodni sem tudott meglepetésében. Végül Nick összeszedte a megmaradt bátorságát és egy újabb golyót eresztett a lénybe, aki most bambán meredt rájuk, anélkül hogy újra elindult volna a két férfi felé. A test a hátán elterülve landolt és nem mozdult.

- Meghalt? –kérdezte a dagadt férfitól.

- Nem tudom basszus. Remélem. – zengte a másik öblös hangján.

- De hát felkelt. Az a valami felkelt, miután lelőtted. – rimánkodott Vincent miközben pajszerját mind erősebben szorította.

- Igen én is tudom haver. Ne húzd már az agyam. Ha akarod, menj oda és nézd meg. – kezdett hátrálni a másik is.

- Nem kösz. Inkább húzzunk el innét, ameddig tudunk. – javasolta Vincent és már meg is fordult, hogy a konyha felé meneküljön.

- Jó ötlet. Akkor nyomás. – mondta a másik és megragadta Vincent ruháját, hogy maga után vonszolja a kijárat felé. Egyenesen keresztül az ott fekvő, bűzölgő testek között.

- Ne! Várj! Ne arra. Inkább hátrafelé. Van valami hátsó kijárat? – kiáltott fel Vincent és kitépte magát a szorításból.

A szakács megtorpant. Vincent szinte látta a fejében forgó fogaskerekeket, amint mérlegel. Majd a férfi még egyszer lepillantott és meglátta, hogy a másik kettő test is mocorog.

- Persze hogy van. Gyere. – indult el arra, amerre Vincent akart az előbb.

Mivel Vincent volt közelebb a lengőajtóhoz, ő ért be először a konyhába. Hatalmasat lendítve az ajtón lépett be és egyenesen a mentol és rothadás szagú karokba szaladt. A karok bilincsként zárultak össze. Vincent felüvöltött. Az irtóztató szag egyenesen az agyába hatolt, de nem ez volt a legrosszabb. Elég volt egy pillantást vetnie ilyen közelről a lény arcára és olyan részleteket látott meg a felhólyagosodott, erekkel barázdált arcon, amiket míg él, nem fog elfelejteni.
Szemeit lehunyva fordított el a fejét, miközben felüvöltött. A teremtmény erősen szorította. Annyira nem, hogy kipréselje belőle a levegőt, de Vincentnek ez most nem számított. Szabadulni akart. Kapálózott, vonaglott. Próbálta lefejteni magáról a nedves rongyokba bugyolált, torz testet, de mind hiába. Karjai tehetetlenül az oldalához voltak szorítva. Lábai jó pár centivel a talaj fölött kapálóztak a levegőben.

- Segíts! Nick, segíts! – ordította.

A dagadt férfi megrökönyödésében nekivágódott az egyik edényekkel telerakott szekrénynek és a fém lábosok armadája megtöltötte a konyhát a csörömpölés szimfóniájával. Mikor elhaltak a zajok, Nick végre magához tért és körülnézett. Az ijedtség hatására elejtett a kilenc milliméterest és sehol sem látta. A szeme végül megakadt egy használható tárgyon. A Vincent által elejtett pajszeron. Odalépett és gyorsan felkapta, majd ugyanazzal a lendülettel egy hatalmasat ütött a Vincentet szorongató teremtmény hátára. A fémrúd iszonyatos erővel csapódott a tépett, tűlevelekkel teli ruházatnak. Azonban láthatóan semmilyen hatást nem ért el. Nick még egyszer meglendítette a pajszert, most a teremtmény koponyáját célozva.
Az ütés nyomán tépett, nedves hajtincsek repültek szét és egy vékony vérfolyam indult el a lény fejéből, de még mindig állt. Sőt, a feje még csak meg sem bicsaklott. Továbbra is mereven bámulta a fogva tartottját. Nick elképedve bámulta a jelenetet, de végül összeszedte magát és két kézre fogta a feszítővasat. Odalépett az őrszem mellé és beillesztette a szorító kar és Vincent teste közé a váll hajlatban. Majd elkezdte feszíteni. Minden erejét beleadta a húzásba, ám a karok kitartottak. Már lihegett az erőlködéstől, ahogy újra és újra próbálta lefejteni a bűzlő karokat Vincentről, aki közben továbbra is segítségért rimánkodott.
Erőfeszítéseinek végül a lény vetett véget. Egyszerűen kinyújtotta a jobb karját, amit Nick idáig feszegetett és megragadta vele a kövér szakácsot. Esélye sem volt kitérni. Majdnem elesett, ahogy a kar hirtelen engedett a feszítő mozdulatnak. Ám a teremtmény megragadta a nyakánál és olyan könnyedséggel emelte fel, mint ha nem százhúsz kilót nyomna, hanem csupán másfelet. Majd meglendítette a karját és áthajította őt a konyhába a lengőajtón keresztül. Vincent érezte, hogy az egyik kar elengedi, és talán van esélye megmenekülni a szorításból. Ezért kinyitotta a szemeit. Az eléje táruló látvány annyira abszurd volt, hogy nem akarta elhinni. A hatalmas termetű férfit úgy emelte magasba a nálánál fele akkora teremtmény, hogy Nick lábai a talajt sem érték. Aztán keresztülhajította a lengőajtón. Még a kapálózást is abbahagyta, ahogy a hihetetlen jelenetet nézte, és mire észbe kapott, már ismét mindkét kar köréje fonódva szorította. Az őrszem arcába bámult. Nehezen állta az iszonyatos tekintetet, ami most fura módon egyenesen visszanézett rá. A koszos, erekkel barázdált arcon észrevett valamit. Nem tudta, mi az, de érezte, hogy valami történni fog, és az nem az ő halála lesz. Ha meg akarta volna ölni ez a lény, akkor már rég halott lenne. Majd olyan dolog történt, amire nem volt felkészülve. A teremtmény kinyitotta a száját, és beszélni kezdett hozzá.

- Sajnálom. Tévedtem. – majd egy kis szünetet tartott és közben végigmérte Vincent testét, mint egy doktor, aki megvizsgálja a betegét. – Maga nagyon szerencsés.

Ennyit mondott csupán, majd eleresztette. Ez annyira váratlanul érte Vincentet, hogy amikor padlót ért, a lábai kicsúsztak alóla és ő a térdeire hanyatlott. A szemeit azonban egy pillanatra sem vette le a távolodó alakról, aki egyszerűen hátat fordított neki és elbotorkált a konyha hátsó része felé. Hamarosan beleveszett a koromsötétbe és Vincentet körülvette a nyomasztó, koromsötét némaság.
Ott ült és kábán bámult a semmibe. Fejében az a pár szó ismétlődött, amit a szörnyeteg mondott neki. De nem sokáig tudott gondolkozni, mit is jelentettek ezek a szavak, vagy, hogy miért mondta neki ezeket a másik. A világítás olyan hirtelen kapcsolódott fel, mint ahogy megszűnt. Vincent összerezzent a hirtelen jött fényáradattól. Hunyorogva nézett körül. Körülötte mindenfelé lábosok, különféle szűrők és konyhai eszközök hevertek. Lassan talpra kecmergett és körülnézett. Sehol senki, teljes volta némaság. Aztán eszébe jutott a dagadt férfi.

- Úr isten. – kiáltott fel. – Nick! Niiick! Hol vagy?

Nem érkezett válasz, így hát átfurakodott a lengőajtón. Mikor átért, összetört asztalok és sáros foltok egyvelege várta. A terem közepén pedig ott feküdt a fehérbe öltözött Nick teste. Vincent odarohant hozzá.

- Nick! Jól vagy? – lihegte, mikor odaérve letérdelt melléje.

Óvatosan megfordította a hason fekvő, termetes testet. Nick szemei a semmibe bámulva néztek vissza rá. Szája nyitva volt, de nem lélegzett. Aztán Vincent észrevette a koszos, kéz formájú foltokat is a vaskos nyakon. Lehunyta a szemeit és az ég felé emelte a fejét. Testét megrázta a zokogás, ami elementáris erővel tört fel belőle.
Nem tudta, mennyi ideig térdelt ott a másik mellett sírva, mikor a zsebében megszólalt a mobilja lágy dallama. Először észre sem vette, de aztán a kitartóan szóló hangfoszlányok eljutottak a tudatáig. Előhalászta a telefont és a kijelzőre pillantott. Most az a kérdés sem tudta lekötni, hogy miért működik ismét a készülék. Elméje egyszerűen csak lereagálta a dolgokat. Túlságosan az átélt események által okozott sokk hatása alatt volt. Tudatába begyűrűzött a kijelzőn látott név által kiváltott érzelmek sora. Melissa.

Vége